Új kezdet

Ezer éve már, hogy írtam. És közben, ezernyi dolog történt velem, amiről írhattam volna, sőt, amiről írnom kellett volna. Akkor talán sokkal kevesebb hibából és csalódásból állt volna ez az elmúlt két hónap. Csak... ha leírom, akkor már a tiétek is, nem csak az enyém. És amik most voltak, azokat magamnak akartam. Egy darabig legalábbis. De most itt vagyok, sarkon-talpon, készen arra, hogy átértékeljem magamban a dolgokat.

Kezdem ott, ahol abbahagytam. Nyár, vízilabda... lecsengett, kipipáltam a dolgot a fejemben. Legalábbis azt hittem. Aztán nyár végén, magam sem tudom már megmondani miért vagy hogyan, de megismerkedtem egy vízilabdás sráccal. Mindennapos beszélgetések következtek, és az érzés, amikor valaki ösztönösen lesz fontos a számodra. Amikor nem tudod miért, de törődnöd kell vele, szívvel-lélekkel figyeled minden egyes mondatát, meg akarod érteni...
Épp csak 100 km távolság van köztetek, ami persze, áthidalható. Lenne. Ha hagyná a másik fél is. Csak az a baj az érzésekkel, hogy nem úgy jönnek, ahogy mi akarjuk. És sokszor, olyan emberek jelentik nekünk a világot, akiknek mi még csak annak egy kicsinyke csücskét sem. És te tepersz, aggódsz, mert látod, hogy a világa összeomlik belülről. És nem törődsz vele, hogy a tiedben is épp katasztrófaközeli állapotok uralkodnak. De nem, te csak kifelé figyelsz, nyitva van a lelked. Vannak, akik erre vannak kárhoztatva, mint például én. Hogy a másik fél az mindig fontosabb valamiért. Ösztönösen leszünk boldogok attól, ha azok, akiket szeretünk boldogok. Csak ez nem az a fajta felhőtlen boldogság, amiről álmodozunk. Ez olyasmi, amibe a szív szakad bele... mert látod, hogy boldog, tudod, hogy részben általad.... Épp csak Te nem kapod vissza azt, amire neked is szükséged lenne. 
Azt mondta meg akar halni. A képembe vágta, én pedig könyörögtem neki. Aztán kijelentette, hogy viccelt. A halállal, az élettel, mindennel. Ekkor jöttem rá, mennyire kisgyerek még. Messze nincs tudatában a következményekkel, holott pár hónap múlva már nagykorú lesz. És a világ teli van az ilyenekkel, mint ő. Akik felelőtlenül, meggondolatlanul élnek bele a világba, mint holmi pusztító hurrikán. És áldozat lettem. Elsöpört mindent, amim volt, úgy omlott össze körülöttem minden, ahogy azt nem is képzeltem volna, hogy lehetséges.
Az a lány lettem, aki ellen mindig is harcoltam. A lány, aki olyan szinten függ valamitől, hogy ha azt elveszíti, semmije sem marad. Nem, az nem lehet - gondoltam magamban, és megráztam magam. Nem az volt, akinek gondoltam, de sok jót kaptam tőle, a megannyi seb ellenére is.

El kellett hát engednem magamból. Emlékszem, volt egy délután. Csak ültem, és végigolvastam minden egyes beszélgetésünket, visszagondoltam mindenre. Sírtam, aztán már nem. Nem volt miért. Rá kellett jönnöm, hogy ez is megint csak az én hibám volt, egy újabb emberbe láttam többet, mint aki volt. És ha így néztem, már nem is fájt. Hiány maradt, de a hiány meg lehet jó dolog is, az már olyasmi, amit mi irányítunk, nem ő minket.
Aztán tovább gondolkoztam. Fokozatos dolog ez. Ha valaki kilép az életedből és magával viszi a lelked, természetes, hogy először saját magadat hibáztatod. Mindenért, ami nem voltál, amiben mások jobbak nálad, amit mások meg tudnak neki adni és te nem. Aztán őt. Sírsz miatta, szidod magadban, aztán a barátaidnak, százszor is megfogadod, hogy nem veszed többé szádra a nevét. Nem csinálsz semmit, aminek köze van hozzá. Nem érzel. De így, tökéletesen elzárod magad mindentől, ami segíthetne továbblépni. És rájöttem, az egyetlen dolog, amit tehetek, az felettébb egyszerű: elfogadom, hogy az ember, akiért az életemet is feláldoztam volna, nem volt képes többet adni magából nekem. Ő pontosan annyit tudott adni, pontosan az volt, amivé formálta őt a rá ható megannyi tényező. Nem tudott jobb lenni hozzám, ezt a tényt pedig, bármennyire is nem akaródzik, el kell hogy fogadjam.
A jó dolgokra emlékeztem. Arra, amikor lelket öntött belém egy olyan estén, amikor még elmondani sem tudtam, mi bánt. Arra, amikor rájöttünk, hogy ugyanaz a kedvenc könyvünk. Arra, amikor értelmetlenül és összefüggéstelenül írtuk le egymásnak az eszünkbejutó szavakat. Arra, amikor jó volt. Nem tudom, hogy ez-e a jó módszer, de elengedtem, és a cél ez volt. Bár, be kell valljam, az elengedéshez és az ilyen mértékű pozitív emlékezéshez sok más faktor is hozzásegített.

Volt szerencsém ugyanis egy teljes hetet eltölteni egy német kisvárosban. Iskola-szervezte cserediák programról volt szó, 15 lelkes magyar diákkal, és a minket fogadó német gyerkőcökkel a főszerepben. A kiutazás időpontja október 15. volt, október 16-i érkezéssel. De hála a tömegkommunikáció csodáinak, már hetekkel korábban felvettem a kapcsolatot a leányzóval, akinél aztán egy teljes hétig laktam.
Mire elérkezett az a bizonyos október 15., szerda este, már tűkön ültem, alig vártam, hogy végre ott legyek, kint, ennél a kis energia- és szeretetbombánál. A legjobb barátnőm mellett ültem végig a buszutat, mert még szép, hogy őt is rábeszéltem, hogy jöjjön. Vagyis, nem egészen ültem. Inkább feküdtem, görnyedtem és szenvedtem végig azt a 20 órát, amíg kis szülővárosomból elérkeztünk a célhoz. Az alvás mint olyan, természetesen ki volt zárva, ha elmesélem hogy két srác ült előttünk, akik közül az egyik végighorkolta majdnem az egész utat. Ha pedig nem horkolt, akkor bizony a másikkal együtt nevetgéltek, kicsit sem vicces dolgokon.
De megérte. Odaértünk. Párás, ködös és metszően hideg volt ugyan a levegő, de a pillanat, hogy lekászálódtam a buszról, és a tündéri kis német cserepartnerem, Jessica ölelésébe estem bele, mindenért kárpótolt.
Az elkövetkező napokban nem csak Jessica, de összes többi német diák közel került a szívemhez. Különlegesek. Vagyis... Egészen mások, mint a magyar emberek. Nem törődnek a külsőségekkel, egy cseppet sem. Értsétek ezt a következőképpen: nem foglalkoznak azzal, hogy hogy nézel ki, mi van rajtad, hogy áll a hajad. Ösztönösen az embert és a lelket látják benned, és ez valami elmondhatatlanul nagy energiát ad. Visszagondolva, csak az egyik bulira sminkeltem ki magam, de azt is csak azért, mert a buli előtt összegyűlt pár csajszi, és kicsinosítottuk egymást. A kintlétem többi részét teljes mértékben smink nélkül töltöttem, a hajam nem látott hajvasalót, azt vettem fel, amiről úgy gondoltam, hogy ma ahhoz lesz kedvem, és nem agyaltam azon, mit gondolnak majd rólam, ha ebben megyek.
És ahogy így végiggondolom, úgy ragyogtam, mint már régen. Felhőtlenül voltam boldog, és szabad, azt hiszem. Nincsenek előítéleteik. Az lehettem, aki vagyok, nem várták el, hogy VALAMILYEN legyek, elfogadták, hogy az a lány vagyok, aki bolondos, aki sír, ha kell, aki a nap nagy részét mosolyogva tölti, aki zongorázik, ír, őrült gyorsan szeret meg embereket, végtelen sokat hibázik, akinek be sem áll a szája, ha egyszer beszélni kezd, aki ÉN vagyok.
És nem csak, hogy elfogadták, hogy ez vagyok én, hanem szerettek is. Gondolkodás, és fenntartások nélkül. Épp úgy, ahogy én elkezdek szeretni embereket. Csak itthon, ilyenből kevés van, akitől ezt vissza is kapom. Az emberek zárkózottak, félnek és bizalmatlanok. Mert ha nyitott vagy, akkor biztos valami hátsó szándékod van, csak ártani akarsz nekik. Szeretetlen közegben élünk idehaza. És rettegünk. Attól, hogy ki-mikor-hogyan akar majd átgázolni rajtunk. És megteremtjük magunk köré azt a világot, amitől tartunk. Az emberek bántják egymást, átgázolnak bárkin és bármin azért, hogy megkapják, amire vágynak. Nem azt, amire szükségük van... Csak azt, amit akarnak. 

És amikor az embernek lehetősége van megtapasztalni az életet egy egészen más, egy szeretetteljes légkörben, akkor nem akarja ott hagyni. Tudja, hogy ott sem fenékig tejfel az élet, de ott van szeretet és bizalom. Az meg bármin átlendít.
Én sem, mi sem akartunk hazajönni. Azt hiszem, egész életemben emlékezni fogok a hazautazás délutánjára és a búcsúzkodásra. 
Még délután elvittek minket bowlingozni. Nevettünk, hangosan, vidáman, önfeledten. Én is. Aztán volt egy pillanat, amikor végignéztem a kis társaságon, és eszembe jutott: itt kell hagynom. Csak egy pillanat volt, de átfutott az agyamon. Nem keserítette meg a jókedvemet, sőt, értékesebbé tette. Minden idegszálammal az adott pillanatra koncentráltam, nem volt múlt és jövő. Csak a most volt, és jó volt. Nagyon.

Aztán eljött a búcsú pillanata. Bepakoltuk a bőröndöket a buszba majd kibuggyantak az első könnycseppek. Sírt magyar, német, mindenki. Ölelésekről szólt minden. És ígéretekről, amiket fene tudja fel tud-e idézni bárki. Igazság szerint homályosan emlékszek mindenre abból a fél órából, és igen, azért mert végig zokogtam azt a kis időt. A leghosszabban persze Jessicát ölelgettem, mert tényleg, a kishugicámmá vált az együtt töltött idő alatt, de nem csak ő. Mindenki. 
Sosem fogom elfelejteni a pillanatot: Épp kiszakadtam valaki öleléséből, a hideg az arcomra fagyasztotta a könnyeimet, és álltam az ölelkező tömegek közepén. Amikor odalépett hozzám az egyetlen német fiúcska, aki fogadott magyar diákot, annyit mondott: awww, majd hosszan megölelgetett. Azt mondták később, hogy az a fiú nem szokott csak úgy ölelgetni embereket. Azt hiszem, nem csak nekünk, magyaroknak lettek fontosak a németek.
De fel kellett szállni a buszra, és haza kellett indulni. Másodpercek leforgása alatt történt. Az egyik percben még ott voltak a karjaink között, a másik percben meg már csak a busz dohos, büdös levegője font körül bennünket. Itattuk az egereket az én drága barátnőmmel, fényképeket nézegettünk, aztán ki-ki álomba unatkozta vagy sírta magát. És vége lett. Csak így. Még csak felkészülni sem volt időnk rá.

Most pedig itt ülök, a sötét szobában, a laptopom billentyűzete fölé görnyedve egy bögre kakaó mellett és mintha sírnék. De már csak belül, és a legnemesebb sírással. Mert hiányzik az, amim ott volt. Az, aki ott lehettem. Azok, akiket ott kaptam.

* * *

Igen. Mintha az életem most picit a hiányról szólna. Éspedig, azt gondolom, hogy minden fájdalom forrása a hiány. Valakié vagy valamié. Vagy úgy, hogy volt, de már nincs - akár elvesztettem akár elvették - vagy úgy, hogy másoknak van, de nekem nincs. És ez nem jó. Mert megkeserít mindent. A hiányt ugyanis; a nemlétet, azt, hogy nincs, megosztani nem lehet, mert nincs. A hiány a sosem elég állapota. Mindig kéne még valami, ami nincs.
Szóval most leszokóban vagyok. Leszokok a hiányról. Nem teljesen, mert jó dolog is, mert néha simogat és felmelegít. Csak annyira redukálom a létezését, hogy fájni ne fájjon. Csak sajnos még fogalmam sincs, hogy fogjak hozzá. Első lépésként talán, meg kéne elégednünk azzal, ami éppen megadatott. 

Mert miért ne tehetne boldoggá az, ami most van? A bögre kakaóm, a meleg szoba, a kötött pulóver, a léleksimogató zene, beszélgetés a legfontosabb és a kevésbé fontos emberekkel mindeközben és a tudat, hogy jó helyről jöttem és jó helyre tartok. Mert ez tény. A vége mindig heppi end. Aki mást mond, hazudik.
Hiszek, hinni akarok a boldog befejezésben. Máskülönben mi értelme lenne csinálni? Kitartani? Harcolni? Azt mondani valamiről, hogy lehetetlen, aztán megcsinálni? Miért? Azért, mert jó lesz a végén, mert megéri.
És azért, ami két hullámvölgy között van. Azokról senki sem mesél, vagy csak nagyon kevesen. Mindig csak a hiányáról írnak. Ahogy végigolvastam, a fenti írásomon is ez a kettősség érződik végig. Hogy volt valamim, ami jó, de nekem még több kéne belőle. Nem. Ennyi jutott. Valakiből három nap, valakiből 3 hónap, valakiből 3 év és valakiből 3 élet is jut. De ez mind rendben van. Minden ember rendelkezik egy saját történettel, és akiről azt hinnénk, hogy kölcsönösen vagyunk főszereplők egymás sztorijában, talán még a stáblista legaljára sem kerülne fel. De mindenki kell ahhoz, hogy teljes legyen a sztori.

Szóval: ÉLJ! Teljes gőzzel, szívvel-lélekkel. Ha úgy érzed, valakinek meg kell nyílnod, akkor az úgy is van. Lehet nem azért, hogy aztán örök időkön át vizsgálgassátok egymás lelkét. Lehet csak azért, hogy ráébredj valamire, vagy neki essen le a tantusz valamivel kapcsolatban. Légy bátor! A legrosszabb, ami történhet? Csalódsz. Na és? Erős vagy, hős vagy, csoda vagy! Ha nem tudnád megcsinálni, nem lennél itt!

Szívből jövő

Sokáig azt hittem, az erő a legyőzhetetlenségben rejlik. Ha mindig győzöl, ha te vagy fölül, erős vagy. Pedig nem. Akkor te nem vagy több, mint legyőzhetetlen. Erősnek lenni nem ezt jelenti, számomra legalábbis. Sok faktor játszik szerepet az erőssé válásban. Kell magabiztosság, fegyelem, alázat, türelem, hit és még annyi minden. Kevés erős, igazán és ténylegesen erős embert ismerek. 

* * *

Szerelmes vagyok a vízilabdába, amióta az eszemet tudom. A sportba, úgy, ahogy van; a hazai bajnokságtól kezdve a legrangosabb nemzetközi tornákig igyekszem figyelemmel kísérni a sportágban zajló történéseket, változásokat.

 Épp ezért, mikor talán 2013 késő őszén megtudtam, hogy a következő Vízilabda Európa Bajnokságot 2014 júliusában, Budapesten rendezik, mondanom sem kell, lázba jöttem. Rágtam Apa fülét, ő pedig nyugtatgatott, hogy nyugalom, lesz jegyem. Nyugodt voltam. Egészen június közepéig. Amikor még mindig nem volt jegyem. Igen, szétszórt és kissé szenilis vagyok, kiment a fejemből. És akkor, már azt mondták, minden jegy elkelt. Nem volt mit tenni, pár napig letargiában voltam, aztán mikor kezdődött az Eb, maradt a tévé előtt gubbasztás, körömrágás, idegeskedés és nyálcsorgatás. (Mert azért valljuk be, nem semmi srácok, mit srácok, férfiak, nagybetűs Férfiak Ők!)

Aztán egy vasárnapon, egy messzi faluból hazafelé tartva, a kocsiban izzadva négyfős családunk három tagja, mellettem bátyámmal és anyuval kiegészülve azon kezdett agyalni, hogy azért csak menni kéne egy meccsre, de nagyon. Nem is akármelyikre, hanem a másnap rendezendő magyar-horvát rangadóra.
- Hát hogyne - nevetett rajtunk lemondóan apu, egészen hétfő kora estig, mikor ott ültünk a RIA-RIA-HUNGÁRIÁT zúgó tömeg kellős közepében. Nyertünk, örültünk, csoportelsők lettünk, a fiaink mosolyogtak, mi is mosolyogtunk. Boldogan, nevetve, a látottakat kibeszélve utaztunk haza, hogy a tévéképernyőn keresztül izguljuk végig, hogy ki lesz az ellenfelünk az elődöntőben, és magát az elődöntőt is.
Válogatottunk magabiztosan, veretlenül jutott be végül a döntőbe, ahol a szerb csapatot hozta ellenfélként a sors. Ott kell lennem - gondoltam magamban az elődöntők lezárultával.

Másra sem tudtam gondolni, csak arra a hétfő estére, arra az euforikus élményre, amit a több ezer magyar teremtett. Csak még egyszer tapasztalhassam meg! Kalandoztam a legkülönbözőbb apróhirdetésekkel foglalkozó oldalakon, felkutattam az internet legapróbb zugát, de semmi. Vagyis, akadt eladó jegy, persze. Csak nem az én pénztárcámhoz igazítva.
Aztán szombat lett, egy nap volt hátra a döntőig, mi pedig családostul leutaztunk a Balatonra. Anyu is, Apus is, a bátyám is lemondott a dologról. Nekem is azt kellett volna tennem, akkor talán tudtam volna aludni azon a szombat éjszaka. De nem, nem nyugodtam bele. Kattogott az agyam, e-mailek ezreit írtam meg, és végül, vasárnap, igen, a döntő napján vasárnap, délután kettő előtt nagyjából 15 perccel megtudtam, hogy kettőtől egy internetes oldalon talán vásárolhatok jegyet.

Mondanom sem kell azt hiszem, azt a negyed órácskát a lap top előtt görnyedve, a frissítés gombot tizedmásodpercenként leütögetve töltöttem. Egész életemben emlékezni fogok arra a pillanatra. 13. 59-et mutatott az óra, Apu már idegeskedett, hogy menjünk ebédelni, és már én magam is lemondtam az élő mérkőzésről.
- Még egyszer utoljára, jó? - emeltem kérlelőn korgó hasú édesapukámra a tekintetemet, és pont abban a pillanatban, ahogy 14.00-ra váltott a digitális óra, elérhetővé vált a jegyvásárlás opció.
Ott, ültömben azt hiszem kihordtam egy, de inkább 2 szívrohamot. Az utána következő, nagyjából 4 órára csak homályosan emlékszem. Rohanás ebédelni, nyomtatási lehetőséget keresni vasárnap délután, dugóba keveredni az autópályán, rohanni a Hajós Alfréd uszoda felé, és végül beérni. 


Ott voltam, teljes életnagyságomban, a bátyámmal karöltve a legelső sorban. A bronzmérkőzést gyomorideggel néztem végig, 2 percenként az eget kémlelve, ugyanis esőt és viharokat ígérve.
Fél kilenckor elkezdődött. Felvezették a két döntős, világ legjobbjainak titulált csapatot. Büszkén, torkunk szakadtából biztattuk az akkor még magabiztosnak látszó Fiainkat, zúgott-zengett az egész uszoda, keveredett a RIA-RIA-HUNGÁRIA a szerb szurkolók kiabálásával.
A himnusz éneklése közben a Fiúkat néztem, emlékszem. Épp a dobogók, a bevonuló csapatok mögötti lelátó első sorába szólt a jegyünk, így mindent láttam. Az arcvonásaikat, a szemük csillanasát, ahogy izmaik megfeszültek. Elszántak voltak, mind a tizenhárman. És velük együtt mind a hatezer szurkoló.

Nem ecsetelném a mérkőzést, azt gondolom, nem vagyok még olyan szinten, hogy bármit is mondhassak a dologról így, nagyközönség előtt. Vagyis mondhatnék, de nem teszem, mert egész másról szeretnék írni és mesélni. A lefújás utáni pillanatokról, arról, amiről csak annyit tárnak a nagyközönség elé, hogy a közönség büszkén méltatta a fiúkat, és harsogta a "szép volt, Fiúk" rigmust.
De ennél sokkal több történt ott, sokkal lélekemelőbb élményben volt részem. Nekem egészen biztosan.

Legyőztek minket a szerbek, ezüstérmesek lettünk. Sejthető volt, nem csak a lefújás pillanatában ébredt rá a nézőközönség. Mégis, abban a pillanatba, ahogy felharsant a meccs végét jelző sípszó, eltört valami. Nem volt már esély a csodára, már csak el kellett hinni, hogy ez ennyi volt. Mindenkinek. Az embereknek otthon, a tévé előtt izgulva vagy a rádiót hallgatva, azoknak, akik épp csak az eredményeket követték, nekünk, kik élőben láttuk a csatát, a médiának, a stábnak, és a Csapatnak.
Eltűnt az elszántság a szemekből. Csalódottság vette át a helyét, biztos vagyok benne, hogy jó pár szempár könnyel is megtelt. Pár perccel a lefújás után az enyém is.


Elkeseredetten, fáradtan másztak ki a Srácain a vízből, magukba roskadva, de büszkén fordultak a közönség felé, és köszönték meg a támogatást, miközben a szerb válogatott - megérdemelten - ünnepelt a medencében és a nézőtéren egyaránt. Mindezt csak a szemem sarkából láttam azonban. Másra figyeltem, egész másra, egyetlen emberre.
A szerbek örömétől hullámzó medence szélén egy ötös számú sapkában játszó, a meccsen triplázó magyar játékos, a legifjabb hősünk, Vámos Marci könyökölt. Nem láttam az arcát, nem tudom milyen kifejezés ült rajta, de biztosan nem mosoly. Mint azóta kiderült, mandulagyulladással játszott, betegen. De nem hinném, hogy ez volt a látottak oka. (Bár ki tudja, elvégre nem látok a lelkébe)

Mégis, rám ez a mozdulat, vagyis épp mozdulatlanság, ez a tett egészen lélekemelően hatott. Egy 22 éves, álmait élő fiatal fiúról írok itt, ne felejtsük el, aki épp akkor nem lett Európa-bajnok saját hazájában. Le merném fogadni, hogy csalódott és elkeseredett volt, de nem feladatom és nem kenyerem egy ismeretlen lelkében vájkálni. Nincs jogom hozzá.
De ott és akkor ráébredtem arra, amit oly sok ideje kérdezgettem magamtól: Mit akarsz az élettől, Nóri?  Milyen ember akarsz lenni 5-10 év múlva?
Már tudom. Olyasvalaki akarok lenni, aki a saját álmát éli, az álmáért harcol. Nem akarok akkorra mindent elérni, harcos akarok lenni. Valaki, aki céltudatos és tudja mit akar az életétől, a céljaiért és az álmaiért pedig a végletekig elmegy. Hinni magamban, bízni a döntéseimben, felvállalni azt, aki vagyok, megbánás nélkül.
És a legfontosabb: őszinte, érző ember akarok lenni, aki ha elbukik, nem fél megmutatni a lelket a harcosban. Mert hiszem, hogy a kettő egymás nélkül nincs meg: nem harcolhatsz úgy, hogy nincs lelked, és lelked igazán csak akkor lesz, ha harcolsz. A kudarcok, a csalódások, a hibák, a próbatételek edzenek meg kívül-belül, azok alakulnak sikerré és győzelemmé.

Magyarán, erős ember akarok lenni. Nem fizikálisan, hanem mentálisan és lelkileg. Nekem ehhez egy vízilabda Eb-döntőre kellett eljutnom, ott kaptam meg azt a lökést, amire szükségem volt. És ezért iszonyúan hálás vagyok az ötös sapkában játszó, Vámos Márton nevű fiatalembernek, mert bár ő nem is tud róla, ő az, aki elindított ezen az úton.
Mert láttam, milyen az én elképzeléseim és normáim szerint az őszintén erős ember. És nem az számított, hogy kívülről milyen, pillanatok alatt siklottam át azon, hogy nézett ki. Az érdekelt, az hatott rám, ami áradt belőle, legalábbis hozzám, felém! Úgy, a medence szélén könyökölve áradt belőle az a motiváló erő, amit azóta egyre több emberben meglátok nyomokban.


És tudjátok, bármit megtennék azért, hogy ezt egyszer neki is leírhassam vagy elmondhassam. Mert szerintem, kevés szebb dolog van annál az életben, mint ha az ember motiválhat valakit. Még ha az a motivált valaki csak egyszerű, vidéki, 17 éves lányka csupán. De hogy mit is mondanék neki? Elvégre ezt a regényt, ezt a kesze-kusza, csapongó és néhol értelmetlen gondolatmenetet ki tudja követni?

Elmondanám neki, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy harcol az álmaiért, hogy nem adta fel a nehézségekkor, mert biztosan voltak. Hogy hisz magában, és ezáltal mi is tudunk hinni benne. És talán még annyit, hogy fantasztikus ember, legalábbis én annak látom, így 17 évesen, csacskán és butuskán. Talán elmesélném még, hogy a döntő és az ezüstérmek átadása óta - épp csak 5 napja - mennyit változtam én magam, neki, nekik köszönhetően. És hogy nem én vagyok az egyetlen, aki felnéz rá és az összes csapattársára. Fiatalok százainak nyújtanak támaszt, példát, adnak hitet!
És erre van szükségünk nekünk, felcseperedő generációknak! Ilyen példákra. Erős, tiszteletreméltó emberekre. És még egyszer megköszönném. 


Aztán csak reménykednék benne, hogy a kis hablatyom mosolyt csal az arcára egy pillanatra. Mert ha mosolyt csalsz valaki arcára egy szürke hétköznapon, akkor tettél érte valamit. És ha már ő tett értem, értünk annyi mindent, mi is tehetünk érte. És még annyi mindenki másért tehetnénk.

Bárcsak olvasná egyszer. Hogy tudná, azon az estén mindenki nyert, egytől-egyig. Még az is, aki nem tud róla. 

* * *

Tudom, vagyis sejtem, fura ez a kis belső monológhoz hasonlatos dolog sokatoknak. Nekem is. De nehéz dolgokon megyek most keresztül, és azt akartam, hogy lássátok, mindig van miből erőt meríteni.

Szeretlek titeket, mosolyogjatok Ti is! Millió puszi!

Cím nélkül

Segítenél. De nem tudsz. És ez a legrosszabb.

Attila 10 éve osztálytársam, és 10 év az nagy idő, akárhogy is nézzük. Sose voltunk úgy igazán jóban, de 10 év az akkor is 10 év. Látod, ha baj van. És én láttam.

Tudjátok, Attila az a fajta fiú, aki mindig mogorva, keveset nevet, keveset tudsz az érzéseiről, és fogalmad sincs mi van benne, legbelül. De nem aggódsz miatta. Biztos pont. Szinte mindig elsőnek érkezik a terembe, egyenes háttal, éles tekintettel pásztázza a falat, fen tudja mire gondol éppen, ha befutsz, az orra alatt elmormol valami köszönésfélét. Nem zavar, tudod, ő ilyen.

Aztán az egyik reggel bemész, most is ott van, a folyosón ácsorog. Görnyedt gerinccel, arcát takarva támasztja a falat, még csak nem is köszön. Mintha nem is ő volna. Ösztönösen odamennél,  érdeklődnél mi a baj, vagy épp megölelnéd. És mégsem szólsz semmit. Mert nem tudod, mi van benne, legbelül. Tudod, érzed, hogy valami baj van. De nem teszel semmit. Csak nézed szótlanul, végig, amíg mindenki beszivárog. Keveseknek tűnik fel a baj. Elvégre 10 év az ilyenkor is 10 év.

Ez volt a pillanat, amikor rájöttem: az idő a legnagyobb mágus. Nem a szavakban, még csak nem is a tettekben van a legnagyobb erő. Mi is csak sodródunk vele, nincs fölötte irányításunk, benne élünk. Sokféleképp nevezik: Sorsnak, Istennek, Mindenhatónak és ahány ember, annyiféleképp. De ennél, úgy hiszem, sokkal közelebb van. Az idő az. A ma, a tegnap, a holnap. Múlt, jelen és jövő. Sosincs vége. Mint a lelked - végtelen.

És 10 év - mondjon bárki bármit - már egész sok belőle. Arra épp elég, hogy kifejlődjön egy kapcsol lélek és lélek között. Semmi vonzalom vagy kötődés. Csak egy laza, de oldhatatlan kapocs. Ez, az idő kovácsolta kapocs pedig a legtisztább mind közül. Nincs érdek, nincs viszony, nincs tett, se szó, nincs hazugság.

És ebben rejlik a dolog neheze is. Ha valakivel ilyesfajta kapocs köt össze, ahhoz nem mehetsz oda, nem teheted a vállára a kezed és nem ígérheted: minden rendben lesz. És nem azért, mert nem ismered a kedvenc színét, vagy mert nem tudod a telefonszámát. Hanem mert nincsenek se szavak, se hazugságok. Nem teszel semmit, nem is tehetsz. Bízhatsz benne, hogy megoldja, újra a régi lesz. És valahol mélyen remélheted, hogy érzi, hogy Te figyelsz rá. 

Mire hazaértem azon a bizonyos napon, apa beszélt Attila édesapjával. Elpusztult a kutyusuk. A kutyusuk, aki mindig olyan dühösen megugatott, ha arra jártam, aki egy hatalmas maci bundájával is versenybe szállhatott volna. A kutyus, akit Attila annyira, de annyira szeretett. Szeretnének majd újat.
Ilyenkor te csak fogod magad, leülsz a géped elé, és eladó kiskutyusokat nézegetsz. Miért? Fogalmad sincs, de muszáj. Talán azért, hogy elmúljon a lelkedből az a meghatározhatatlan eredetű csomó. Vagy talán őszintén segítenél.

De azt nem lehet. Attól az emberek félnek. És azoktól is, akik segíteni akarnak. Sokan még a legközelebbi szerettük segítségét is vonakodnak elfogadni. Ez pedig, ez a görcsös félelem,és bizalmatlanság egy borzalmas folyamatot szültek. Az emberek mára már elfelejtették, hogyan kell őszintén, számító érdek nélkül közelíteni embertársuk felé. Ezáltal azonban olyan érzések megtapasztalását szalasztják el, amik pótolhatatlanok. És leírhatatlanok. Sajnos. De megpróbálom valamelyest átadni nektek.

Szoktam segíteni. Nem szándékosan, ösztönösen jön - ami néha hatalmas átok, de erről majd később -, ha meglátom, hogy valakinek valami gondja van. A nagymamám makacs asszony, talán még nálam is sokkal makacsabb. Nincs az az isten, hogy ő valakitől segítséget kérjen. Pedig súlyos ízületi gyulladása van, minden porcikája fáj. Én pedig ott vagyok, minden egyes délután. Ha nincs dolog: beszélgetünk. És nála jobban talán csak én élvezem azokat a nagy beszélgetéseket. Ha kell, borsót fejtek, porszívózok, begyújtok, elviszem a kutyust az állatorvoshoz. Mit kérek cserébe? Semmit.

És mit kapok? A Mami lelkét. Úgy az egészet, kicsiben. De higgyétek el, ez ismeretlenekkel is működik! Ha segítesz egy néninek átkelni az utcán, otthagyod a húszast a bevásárlókocsiban. A legapróbb dolgok is csodákra képesek!

Csak sajnos ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni. Ahogy azt is, hogy nem vagyunk egyedül. Mindig van kihez fordulni. Még akkor is, ha nem tudod. Mindig lesznek, akik figyelnek Rád. Lelkek vagyunk, a lelkünk az, ami tényleg számít. És ha fizikálisan nincs is mellettünk senki, a lelkünket akkor is őrzi valaki. Mindig. Ez az idő varázsa. Hogy sosem múlik. Elröpül feletted, változik, de el nem fogy. Épp, mint a lelked. Ne félj hát adni belőle másoknak, ne félj másokra bízni magad egy picit. Engedd el a görcseidet, hagyd, hogy, aki akarja, majd ráakadjon.

Sosem vagy egyedül! És ez marha jó. 

Emlékbe

Gábor bácsi. Mindig, mindenki így emlegette. Magas sudár termete, évek óta változatlan kopaszsága és jól fésült szakálla jut elsőre az emberek eszébe róla. De aki egy kicsit is ismerte, tudja, hogy a Gábor bácsi-féle csoda nem itt keresendő. De kis volt valójában a mi Gábor bácsink? Zeneiskola igazgató, zenetanár, szerető férj és családapa. Példa és kisvárosunk egyik Angyala.  Ha kellett zenét, ha kellett zenészt teremtett egyik percről a másikra. S ki most a mi Gábor bácsink? Űr, hiány, csend, emlék és Angyal. Szóljon hát neki ez a pár sor most.

" Minden egyes szerdán ugyanabban az időben értem a zeneiskolához. Mindig ugyanakkor, mindig egy kicsit korán. A vasajtó most is fáradtan nyikordult meg, ahogy kinyitottam és a bejárati ajtó sem, pedig azt pár éve cserélték ki. Ugyanabba a fotelba ültem le, mint mindig, s vártam a zongoratanárnőm érkezésére. Mindig máshogyan ütöm el az időt ilyenkor. Hol egy matekpéldával, hol egy kis zenehallgatással, hol egy kis maradék tízórait rágcsálok el. Ma épp egy fél túrósbatyu vigasztalgat csendes magányomban. Az órán észrevétlenül kúsztak el a mutatók fél kettőig, hát begyűrtem az utolsó harapást - a legtúrósabb részt - a számba és előhalásztam a zongorakottáimat. Gyomromba beköltözött az oly ismerős, kicsit sem kellemes érzés: Már megint nem gyakoroltál eleget, te lány! De a zongoratanárom sehol. Fél óra elteltével még mindig ugyanott gubbasztottam, épp csak annyi különbséggel, hogy lassan hazafelé kellett volna indulnom. Lázasan tördeltem az ujjaim, ötletem sem volt, mitévő legyek. Talán baleset érte, vagy valami más baj lehet? A gyomromban az idegesség percek alatt idegességgé és félelemé alakult. De miért? Ki nem állhatom a vén szipirtyót... Elmenjek vagy várjak még? Kérdések sora árasztottael agyam minden kis zeg-zugát. De akkor, a jobb oldali folyosón nyikordult egy ajtó, majd susogó léptek közeledtek felém. Gábor bácsi ismerős alakja tűnt fel végül előttem.

- Biztos csak elidőzött valahol Ibi néni, mindjárt itt lesz, csak türelem - mondta, majd szemében azzal a jól ismert huncut nyugodtsággal vissza is sietett irodája magányába. Belőlem pedig mintha minden félelem elröppent volna, tudtam, egy ilyen emberrel a közelben bajom nem lehet, történjék bármi. 

10 perc múlva tanárnőm is befutott, s én  még elegendő gyakorlás hiányában is egész jól, és igazán magabiztosan játszottam az órán. "

Ezt tudta hát a mi Gábor bácsink. Biztonságot adott kicsinek, nagynak. S ehhez még csak zeneiskolásnak sem kellett lenni az embernek. Nélküle csendesek voltak a város rendezvényei, ő volt a zene. Ő tudta jól, a zene milyen fontos, hisz soha nemet nem mondott egy felkérésre. Épp csak megcsóválta a fejét,és mélyebbre szívta a cigarettafüstöt. De tudott ő minden mást is. Hogy mikor melyik diáknak hol kell lennie, s legfőképp azt, hogy mikor mit kell mondani. Nem beszélt sokat, de ha megszólalt jókor és jót mondott mindig. Lelkekhez beszélt Ő, nem csak testekhez. Tudta vajon azt is mennyire szeretjük, bármilyen kevésszer is mondtuk neki? Legalábbis én. 

Nem is ismertem igazán, csak néha váltottunk pár szót az aktuális tanulmányaimról a zeneiskola csöndes folyosóján. Mégis fáj. Nem akartam közhelyekből építkezni, de mégis az lesz a vége. Jó ember volt, s lett volna dolga még minálunk. Nem vagyunk még kész a csöndre. 

Mire ide eljutottam, eleredt az eső is, pedig egész nap olyan szép idő volt. Talán a Jóisten és az ég is a mi Gábor bácsinak is siratja. 

Nyugodjon hát békében Gábor bácsi. Soha nem felejtjük. Közhely. 

A toleranciáról

Volt egy tervem. Írni akartam Nektek egy lélekmelengető bejegyzést ebben az egyre elszomorodóbb időben. Aztán jött az élet és közbeszólt. Meg Conchita Wurst. És ezért most hozok nektek egy filozofálós, megbotránkozós szöveget. Szóval, készüljetek fel, szükség lesz az eszetekre és a lelketekre egy és ugyanazon időben. Na, hol is tartottam? Ja igen, Conchita. Még a névbe is beleborsódzik a hátam - ha nem tudnátok a hölgy/úr (?) az idei Euróvíziós Dalfesztivál nyertese. Nem az zavar, hogy nő. Vagy férfi. Még az se, hogy szakálla van. Csupán attól a tömeghisztériától forog a gyomrom, amit köré varázsoltak, gyakorlatilag a győzelme utáni 1 óra alatt.

Mióta megnyerte - a hangi adottságait nem firtatom, sőt, le a kalappal előtte - láttam képeket szakállas Szűz Máriáról, és szakállas, mosolygó Disney-hercegnőkről. És ez valljuk be, már több a sok(k)nál. Főleg az előbbi. Ne értsetek félre, nekem az égegyadta világon semmi bajom a transzszexuálisokkal. Meglehetősen toleráns embernek tartom magam, és hiszem, hogy a nem identitásunk velünkszületett dolog, nincs beleszólásunk. Épp ezért van az, hogy a nem identitászavarban szenvedők nagy elég nagy százaléka már tizenévesként az öngyilkosságot látja egyetlen megoldásnak. Aztán ott vannak azok, akik pszichológushoz járnak, megküzdenek saját magukkal, elfogadják, hogy a családjuk kitagadja őket és el kell kezdenünk felépíteniük egy teljesen új életet, de akkor végre már saját maguknak. Hősök, attól függetlenül hogy kihez vonzódnak - és ezt őszintén mondom.

Aztán jön valaki. Direkt nem nemesítem, mert még magam is bajban lennék vele. Jön valaki, aki férfinek születik, de nőnek érzi magát, valahol belül. Rendben. Hol a csoda, hol a botrány? Ott, hogy szakállas. Most akkor döntsük el, hogy nők vagy férfiak szeretnénk lenni. Jó persze, akár mindkettő is mehet egyszerre, feltéve, ha az ember csiga. De ő nem az. Egy énekes, egy nem is rossz énekes.
De ezzel a szakáll témával gyakorlatilag az összes transzszexuálison átgázolt. És ezzel maga mellé állított egy kontinenst. Mert váltig állítom, és még el sem szégyellem magam, hogy nem pusztán a zenei tehetsége miatt vitte el ő az első díjjal járó dicsőséget. 

Ez egy jól megfontolt és megalapozott gondolat volt a szomszédos ország részéről. Nincs is jobb kampány egy egyre érzéketlenebb, aljas és diszkriminatív világban, mint egy egész kontinenst érintő - és a földrészen túl is sugárzott - látszólag egyszerű és sallangmentes dalversenyen elindítani egy szakállas nőként elhíresült énekest. Itt az idő, hogy minden ország kénye-kedve szerint megmutassa, hogy nálunk a hiedelmekkel ellentétben milyen nagyon toleráns és empatikus emberek élnek. És lássatok csodát, működött a dolog. Bezsebelték a legmagasabb pontszámokat többé-kevésbé mindenkitől.

És most, kilépve az általánosítások világába, és szűkítem a dolgot kishazánkra. 10 pontot adtunk a 12 adható pontból, ez a második legmagasabb, ezt így mellékesen megjegyezném. De hova tűnik ez a tolerancia, mikor a saját környezetünk kerül szóba? Egy szegényebb, esetleg roma osztálytárs, vagy csak szimplán valaki, aki más mint a nagyátlag. Velük mi a helyzet? Rájuk ki küld szavazatokat?

Mérhetetlenül boldog lennék, ha néhány ember levenné ennek az egész Conchita-hisztériának a pozitív vonatkozásait. Arra kiváló volt, hogy ráébresszen minket a tolerancia fontosságára. Semmi másra nem, minden más területen csak károkat okozott a dolog. De ha innentől, ennek a bejegyzésnek a megírásával és közzétételével akár csak egyetlen egy ember gondolkodását sikerült egy hangyányit megváltoztatnom, akkor én már repesek a boldogságtól. 

Arra kérlek hát mindannyiótokat, hogy fogadjátok el az embereket olyanoknak, amilyenek. Tudom, hogy a csapból is ez folyik, de nem olyan egyszerű, amint azt hisszük. Mától mindenkit elfogadok is tisztelek. Kész, pont. Hát messze nem.

Az egész ott kezdődik, hogy magadat tanuld meg elfogadni. Kívül és belül is. Amíg nem vagy elégedett azzal, amit a tükörben látsz, addig senki mással nem tudsz elégedett lenni. Féltékeny leszel, irigy, akármennyire is jó ember vagy. És ismét szembe megyek az általánosításokkal - tudjátok, ilyen vagyok - és kijelentem, hogy a külsőd épp olyan fontos kell hogy legyen a saját szemedben, mint hogy belülről hogy nézel ki. Minden összefügg mindennel. Ha a külsőddel nem vagy elégedett, az egyenes út a kritizáláshoz. És elsősorban másokban keresed majd a hibát. "Ő miért vékonyabb, szebb és csinosabb?" - kérdezed majd magadtól, és olyan embereknek a társaságától fosztod meg magad ezzel a mentalitással, akik egyébként csodálatos emberek, és épp olyanok, mint Te. Ez pedig az erkölcsi normáidat, az érzés- és gondolkodásvilágodat fogja gyökeresen megváltoztatni. Olyanná leszel, akiket régen Te magad is kritikával illettél.
Állj hát a tükör elé, és vázolt fel mi az, amit nem tudsz elfogadni magadon. És készíts tervet. Vágasd le a hajad, sportolj vagy válts stílust. Legyen előtted egy határozott kép arról, milyen akarsz lenni x éven belül. 

Ha ezzel megvagy, nekieshetsz a második lépésnek. Hogy megtanulj másokat is elfogadni. Egy egyszerű példával szeretném ezen állításom fontosságát alátámasztani. Bolt egy nagyon jó barátom az osztályban. Gyakorlatilag 2 év volt az az idő, ami alatt mindig és mindent megbeszéltünk, és olyan kapcsolat alakult ki köztünk, amit eltéphetetlennek tartottunk mindketten. Aztán egy nyár alatt a feje tetejére állt minden, és ősszel, az első tanítási napon egymáshoz se szóltunk. 1 hónap leforgása alatt sikerült több ízben megaláznia az illetőnek és ötször-hatszor átsétálnia a lelkemen. Mindezt azért, mert egy nyár alatt alapjaiban változott meg a gondolkodásmódunk és az életünk. 
Aztán most, hosszú hónapok elteltével egy furcsa véletlen együttműködésre késztetett minket. Tesiórán, a tanárnőknek hála ugyanis egy párt alkottunk a bemelegítés során. Nem mondom, először beleremegett a gyomrom is. Tartottam én mindentől. Attól, hogy majd fejbedob a kézilabdával, vagy épp csak megaláz nyilvánosan. Aztán mély levegőt vettem és elkezdtem bízni benne. Az agyammal és a lelkemmel elfogadtam, hogy mi már többé soha nem leszünk barátok vagy hasonló. Elengedtem az alatt az egy pillanat alatt minden korábbi fájdalmamat és sérelmemet, és előhívtam az agyamból azt az embert, akire az életemet is rábíztam volna. És ennek az elengedésnek, hitnek és elfogadásnak mágikus ereje van. Még csak rá sem kellett néznem, tudtam mikor fogja odapasszolni a labdát.

Elfogadtam, hogy többé már nem olyan, mint régen. Más. Más, mint én. Ezt tanácsolom nektek is. Engedjétek el, ami fáj. Nem ti tehettek róla! Melegítsétek fel a lelketek egészét elfogadással! Ez a legmelegebb és legfinomabb tűz, amit gyújthattok magatokban!
Higgyétek el, több embert fogtok így magatokhoz vonzani, mint bármilyen más, hamis praktikát használva!
A kicsit koszos, olcsóbb ruhákat hordó osztálytársad, a hajléktalan, a tolvaj, a csaló, a hazug, a zenész, a táncos, a bankár, a közmunkás és a bolti eladó. Mind ugyanazért vagytok a Földön: egymásért. 

Állomások

Milyen hosszú az út addig, míg egy barátból újra csak ismerős lesz? És amúgy is, hol a határ a kettő között? Túl sok a kérdés már megint, a francba is. És miért ilyen egyszerű? Mert az. Hatalmas kamu, hogy az élet bonyolult - igen, ezt így 16 év élettapasztalattal -, mert nem az. Hatalmas átjáróház az egész életünk, az emberek csak vonatok benne. Mi pedig saját életünk magányos és esetlen kisgyermekei vagyunk, akik az összeset lekésik. 

Én legalábbis. Ha netán sikerül felszállnom, két megálló után lerugdos az ellenőr, mert kiderül rossz vonalra vettem jegyet. Jönnek-mennek, emberek-vonatok, egy és ugyanaz mindkettő. Némelyik vonatba még több érzelem is szorul, mint néhány emberbe. Igen, ma is feltűnően szeretem az embereket. Pedig még mindig boldogság van meg ilyesmi. Csak egyedül. De kibaszottul egyedül. Bocs.
De hogy a fenébe ne lennék ideges? Sorra veszítem el a barátaimat, vagy valami ilyesmi. És hogy miért? Azért mert más vagyok. Nem, nyugi, nem vagyok se szakállas nő és három lábam sincs. Szimplán csak nem vagyok olyan, mint a nagy átlag és mindez idáig azt hittem, hogy a legtöbben erre büszkék. Aztán jött a jólmegérdemelt pofára esés. De térjünk ki egy kicsit rám és hogy miben is vagyok más. Írok. Megszállottan és egyre többet. Verset, prózát, gyakorlatilag mindent, amit el tudtok képzelni. Ez tesz boldoggá. Meg olyan dolgok, amik másokat egyáltalán. Mint például józanul és alkohol nélkül megélni minden egyes hétvégét. És igen, ezáltal mélységesen elítélem társadalmunknak azon részét, amelyik a hétvégi - előrebocsaszóhasználatért - bebaszásokban látja boldogságának fő forrását. Mert hogy ilyen emberekkel vagyok körülvéve. Hogy élesebb és tisztább képet kapjon mindenki: minden egyes hétfő délelőttöm az iskolában azzal telik, hogy azt hallgatom, hogy ki, hol és mennyire volt részeg. Tartsatok maradinak, de én ezt megvetem. Menjen, bulizzon. Áldásom rá. Érezze jól magát. Csak aztán ne a barátnői sztorijából kelljen megtudni mit is csinált. És attól tartok, ekkor az egész már nem az önmagunk jólérzéséről szól. Sokkal inkább egy elkeseredett, tudatalatti segélykiáltás ez, mintsem öröm és boldogság átható érzése. Mert aki csak alkoholtól begőzölt aggyal és tompult érzékekkel tud boldog lenni, azzal valami nincs rendben. 
A nagy probléma csak az, hogy a tudatalatti, még be nem ismert problémákat épp úgy nem oldja meg az ivászat, mint a már felszínre tört dolgokat. Sőt, még mélyebbre lök. Bár nem hinném, hogy ezzel bárkinek újat tudok mondani, mert már a csapból is ez folyik. Erről mindenki beszél, arról azonban, hogy mi van ezután, arról senki. Iszik, bulizik, jól van, mindenki őt akarja. Bárcsak Te is olyan lehetnél. Iszol, bulizol, jól vagy, mindenki téged akar. Aztán hazamész. Üres fejjel ülsz az ágyadon és hallgatod a társaid meséjét arról mit csináltál tegnap. Fáj a fejed, ég a gyomrod, forog veled a világ. Nincs semmid a tegnapból. És újra odalent vagy, megint darabokban, csak most még kisebbekben. De nem baj, a hétvégi buli gondolata életben tart. Hetek telnek el fölötted így, és hónapok. 

Ül melletted valaki. Mintha ismernéd még régről. Minden idegszálát megfeszítve dolgozik azon, hogy ne ess szét teljesen és közben a szíve szakad bele. Te pedig semmit nem értesz. Te tök jól vagy és, ami bajod van is, azt ő úgysem értheti. Ő nem volt ott veled, ő nem látott úgy és ő amúgy sem tud semmit. Ne vájkáljon már a Te életben azért, mert az övé tökéletes. Találjon jobb szórakozást. Ismerős?
Pedig egyszer a barátod volt. És semmi sem tökéletes körülötte. Hogy honnan tudom? Megéltem és megélem. Olyan emberekért teszek erőfeszítéséket, akiktől semmit nem kapok vissza, pedig rám férne. Mert néha nincs mibe kapaszkodnom. Beteg vagyok. Be kell ismernem és ti úgysem fogtok erről csámcsogni, mert okosak vagytok és amúgy sem tudjátok ki vagyok pontosan. Hogy mi a problémám? Hónapok óta nem alszom. Képtelen vagyok rendesen enni és minden létező fertőző és vírusos betegséget összeszedek. Pedig régen borzasztóan erős immunrendszerem volt. Most álmatlanul forgolódom és önmagam árnyéka vagyok. Hogy hogyan? Saját magamat tettem tönkre. Másokra figyeltem, másokkal törődtem és elhanyagoltam saját magam. Sok ilyen embert ismerek, de némelyikükkel nincs ekkora gáz. Mert rájuk figyel valaki, valaki szemmel tartja őket. Ja, hogy ez a szüleim feladata lenne, mondjátok ti?! Hát persze, a nap 24 órájában ügyelniük kéne a 16 és fél éves lányukra nem? Nem. Okkal vannak barátaink. Azért, hogy figyeljünk egymásra, azért vagyunk. Azért lennénk és én nap, mint nap ezért vagyok még mindig.

De hol vannak azok, akik rám figyelnek? Valaki sokkal fontosabb leköti őket. És hol vagyok én? Figyelem őket, miközben ők figyelnek valaki másra. Egyenes út a széteséshez. De nem, nem hullhatsz darabokra, még csak ketté sem hasadhatsz. Neked maradt a háttér meg a belül szenvedés. Csendesen teszem tönkre saját magam. És mindezt azért, hogy másokat boldognak lássak. Mert engem ez tesz boldoggá. De akkor hol a hiba? - kérdezhetitek jogosan. Elvégre látom őket boldognak, akkor meg mi a francért nem vagyok boldog? És tényleg, miért nem vagyok?

Tudjátok nehéz egyedül boldognak lenni. Nem adhatsz belőle senkinek, és személy szeriné én ebbe bele fogok előbb vagy utóbb bolondulni. Hacsak már meg nem történt. Lassan kezdem tisztán látni saját magamat is. Én vagyok az a vonat, amelyikre mindenki felszáll és a terheléstől egy idő után megszakadva lerobban. És senki nem jön segíteni.
Hacsak... És itt jön képbe egy másik imádott dolga az életemnek. Régebben már említettem, hogy önkénteskedek, ahogy azt is, hogy mindezt egy oviban teszem. Már akkoriban is sokat adott, de a hetekben átéltekhez képest az semmi volt. Az egész úgy kezdődött és azért volt zseniális, mert az egyik legjobb barátnőmmel tölthettem együtt ezt az időt. Mára azonban nagyot fordult a helyzet. Ő ugyanis már nincs ott, csak testben. Tudom, mindenkinek vannak nehéz időszakai. De attól még igazán, én is igényt tarthatnék a lelkére 3 órára a 168-ból. Vagy legalább 2 és félre. De változnak a dolgok, ez így van rendjén. És ott van nekem egy egészen más típusú csoda. A szeretet, ami a gyerkőcökből és az óvónőkből árad. Az érzés, hogy tartozok valahova abban a rövidke időben és azon túl is, hogy feladatom van, hogy számítok valamit. Az ölelések, a mosolyok, egyszerűen az egész hely légköre.
És ezt a szeretet, ezt a csodát viszem magammal és tanulom használni. Mosolygok másokra és megbocsájtok. Mindenkinek jár egy első vagy egy új esély. És szép lassan megindul az a vonat. Mert leugrálnak róla, mert nem olyan fullextrás, mint a többi. De maradnak páran. Beszélgetnek, nevetnek, boldogok, ÉLNEK. Ezt teszem én is. Igaz, hogy betegen és sokkal gyengébben, mint régen, de élek. Nem pedig túlélek. És hiszem, hogy ez a szeretet majd bevonzza azokat, akik figyelnek majd rám magam helyett.

Vonatom hosszú útjának egyik fontos kereszteződésébe zötyögött be lassan, mialatt megírtam ezt a kicsit sem hosszú bejegyzést. Elértem a barátság és köszönőviszony hajszálvékony határát. De egész másmilyen mint képzeltem. Semmi szögesdrót, sehol egy fegyveres őr vagy habzó szájú, vicsorgó kutya, de még csak sötét, vagy hideg sincs. Süt a nap és csicseregnek a madarak, és rózsaszín virággal van teli minden. Átlépem. Lassan, felidézve minden szépet és jót, és nem fáj, nem éget és nem hasít belém sehol. Elengedem a barátoknak mondott emberek kezét, ezután csak csendben figyelem őket. Egyedül repülök tovább, de jó tudni, hogy visszajöhetek és nem kell eltépnem minden köteléket. Boldog vagyok, csak még nem tudok róla. De majd.

Lélektan

172 Látod, ez lett belőled is,
      szavak,
      pedig tényleg hiányzol.

Simon Márton idézettel kezdeni egy bejegyzést. Ráadásul egy kicsit sem pozitívval. Pedig most boldog napok vannak, komolyan. Süt a nap, kinyíltak a tulipánok és még a reggeli felkelés is fele akkora energia adagomat emészti fel. De mégse teljes.

Hiányzik. Vagyis hiányoznak, hogy pontosabb legyek. Nagypapi, régi barátok, távol élő barátok és távoli lelkű barátok. Azt mondják, ha boldog vagy, a hiány eltompul, pedig csak átalakul. Ilyenkor mindig olthatatlan vágyat érzek, hogy a hiányzóknak is adjak az én boldogságomból. Papinak és a távoli barátoknak mesélek, mindig, mindent - ez természetes és hiszem, hogy működik.
De hogy kéne áthidalni a többi helyzetet? Hogy adsz magadból olyasvalakinek, aki tegyük fel már nem kér belőled? Egy régi vagy egy lélekben egész máshol járó barátnak mégis hogyan adsz boldogságot? Ez lehet a bajom, túlságosan kötődök a régiekhez és az elsőkhöz, meg úgy mindenhez, ami kicsit is része az életemnek. Pedig minden napom lehetne az első, minden találkozás egy új első, elvégre semmi sem lesz ugyanaz holnap. Így vagyok az egykoron volt, imádott barátokkal is. Ha meglátom vagy tudom, hogy rossz passzban van egyszerűen érzem, hogy tennem kell valamit. Ok nélkül rámosolygni. Utánavinni a kulcsát, ha elhagyja. Előreengedni az ajtóban. Hagyni, hogy megvegye az utolsó kakaós csigát. És kinyögni egy hiányzol az életembőlt. Na ez az utolsó az, amire képtelen vagyok. Pedig tényleg hiányoznak és sosem akartam elveszíteni őket. Sőt, még nem is tettem meg. Apró kis fonalakkal ugyan, de kötődöm hozzájuk. És ez lehet rossz vagy jó, de engem boldoggá tesz.

És ha másra nem is jók ezek az apró kedvességek, mint arra, hogy ezek az apró kapcsolódási pontok megmaradjanak, én már boldog vagyok. Írok róluk, mert az eszembe jutnak. Meg a lelkembe. De kezdek ráébredni, hogy ennyim maradt elég sok emberből. Történetek, közös emlékek, szavak. Még ma is tudom melyikük mire gondol, de már nem fejezem be félen hagyott mondataikat.

De ha ennyire hiányoznak és ennyire fontosak, miért nem kezdem velük elölről? - kérdezhetitek most és kérdezem én is sokszor magamtól. Szimplán félek. Túl messzire engedtem őket magamtól ahhoz, hogy minden ugyanolyan legyen, mint régen. De feltétlenül kell ez? Egy emberrel a barátságod csak ugyanolyan lehet? Nem lehet, hogy kicsit elmegy, visszajön és minden megváltozik? Nem lehet, hogy ezután majd sokkal jobban szeretem és ő is engem? Lehessen, lennie kell. És mégsincs. Mi állunk az útjába. A félelmeink, a büszkeségünk, az ostobaságunk.

Csak egy út marad. El kell engedni. Nekem is. 16 múltam, közelítek a 17-hez (hú), fel kéne nőnöm. Nem teljesen, mert az nem a legjobb. Életvidám akarok maradni, csak megtanulnám már, milyen jó érzés is istenigazából elengedni valakit. Amikor megtelsz jó érzéssekkel, szabadabb leszel, megszűnik hiányozni és csak a boldogság szeletei maradnak meg belőle. 

szürke ködben játszani
ketten, egész addig míg
teljesen sötét nem lesz
ennyi kell csak, hogy
megtanuld vigyázni
lelkemet

sötét éjben dúdolni
régi dalokat és várni
hogy kivilágoljon a meggyfák
mögött a domboldal
ennyi kell csak, hogy
megtanuld simogatni
lelkemet

derengő hajnalon nyakamba
lehelni lelked jelezve
hogy éledek a sárga nappal
szorosan karöltve
ennyi kell csak, hogy
megtanuld elérni lelkemet

tűző nap sugarában
hagyni elfogyni arany
árnyékom és várni
a szürke ködre újra
ennyi kell csak, hogy
megtanuld elengedni
lelkemet

Hibás vagyok

Van az a dolog. Amiről mindenki beszél, ami mindannyiunkat meghatároz és épp ezért félünk tőle. Nem, most épp nem a szeretetre gondolok, bár az se lenne egy rossz gondolatmenet, de én itt és most a felelősségre gondolok. 

Mert felelős vagyok. Azért, amit mondok, amit teszek. Azért, amit itt leírok, épp ezért ez nem lehet akármi. Lehet, hogy értelmetlen őrültség, de jószándékú, és a hangsúly ezen van. Ezen kell hogy legyen. De a jó szándékomért is felelősséggel tartozok. Felelek magamért, ugyanúgy hétfőn reggel és péntek hajnalban, egy buli után.

Azonban azt se ártana elfelejteni, hogy embertársainkért is felelősek vagyunk minden egyes nap. Te értem és én érted - talán így lenne a legegyszerűbb kifejezni. És erről igencsak hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Vegyünk egy példát, ígérem gyors leszek. Megesett már veled, hogy valamin összekaptatok egy barátoddal, majd közölte az olyan idillin csengő "nyugi, soha többet nem fog előfordulni" mondatot. Nos, azóta hányszor fordult elő? Négyszer-ötször? Ha nem bánjátok én nem állnék neki számolni, kevés ujjam van - meg agysejtem. 
Te hogy vagy ezzel a felelősség-kérdéssel kedves Olvasóm? Mindig, mindenért vállalod? Nem kell megmondanod, csak gondold át. Ha csak egy picit is elgondolkodsz rajta, már elértem valamit. De felelős vagyok a tetteimért, ezért nem akarok, hogy rosszul érezd magad amiatt, hogy igen, néhanapján te sem vagy a felelősségvállalás mintaképe. Én sem. 

A célom egyszerű és világos - olyasmi, amiért még a felelősség terhét is vállalom. Rávilágítani a saját hibámra, ezáltal olvasás közben felszínre hozni benned a sajátodat. És most kérnék is, mert akármilyen hihetetlen, ettől félünk a legjobban mostanság. A kéréstől. És nem a felénk irányuló kérésektől, hanem azoktól, amiket nekünk kell kimondanunk. Én is csak leírni merem, láthatod. Mégis, arra kérlek, ezek után próbálj meg egy picit felelősségteljesebben élni, mint eddig. Vállald fel, ha megbántasz valakit és ne félj elé állni és tiszta szívedből kinyögni egy sajnálomot.

Nos igen. A másik hatalmas félelem: hibáink beismerése. Mert sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy a másik a hülye. Elárulok egy titkot - ebben a pillanatban rólad is, talán még többen is azt gondolják, hogy te vagy a hülye. De ne válaszd mindig a könnyebb utat. Engedd, hogy fájjon. Ez nem az a a fajta fájdalom, mint amikor megbánt valaki. Ilyenkor magadat bántod,ez egy olyasfajta fájdalom, ami csak és kizárólag előre szabadna, hogy vigyen - nem mintha a másik nem. Csak hogy lássátok, senki sem tökéletes:

• sok reggelen ok nélkül veszünk össze imádott apukámmal, csak azért, mert nem alusszuk ki magunkat - a saját hibám
• nem töltök elég időt a nagyszüleimmel - az én hibám
• olyan kapcsolatokban vagyok benne, amik csak hátrafelé húznak - az én hibám
• sokszor nem csinálok fizika házit, ezért önbizalomhiányosan megyek neki a dolgozatoknak - ez is az én hibám
• azokat az embereket, akik mindennél jobban szeretnek, hajlamos vagyok mellőzni - talán a legnagyobb hibám

És a sort még a végtelenségig folytathatnám. De nem állok meg itt. A teljesnek vélt lista létezik papíralapon, itt van előttem. Minden egyes nap ránézek és megpróbálok kieszelni egy stratégiát, hogy változtassak. Hogy ne legyek többé hülye. Persze, persze. Így is van olyan barátságom, ahol fölösleges harmadik kerék vagyok és így is tudnék még jóval több időt a családomra fordítani, de igyekszem. 

És ez számít. Legyél már annyira tökös, hogy a saját kezedbe veszed az életed. Ma reggel olyasmit csináltam, amit már régen. Kimondtam, ami bántott. Lehet nem épp a legmegfelelőbb formában, de megtettem. Nem tudtam mi lesz a következménye vagy hogy hogyan tovább utána, de ott és akkor nem érdekelt. Őrültséget csináltam? Lehet. De tettem valamit. Végre, tettem valamit és nem csak szótlanul tűrtem. És igen, voltak hibák abban, ahogy tettem, de maga a cselekvés nem volt hiba.

Merjetek cselekedni, tenni, élni. Halmozzatok hibát hibára, ismerjétek be őket és aztán legközelebb lehet mást hibázni. A hiba jó dolog, ne hagyjátok, hogy ennek az ellenkezőjéről próbáljanak meggyőzni titeket. A hibából tanulsz, a hiba miatt kezdesz el gondolkodni, általa leszel más, eszközölsz változtatásokat az életedben. Amíg nem ismered el a hibáid, azt sem ismered el, hogy az életed nem a legjobb irányba halad. Ami hiba. 

Röviden valami nagyról

Volt egy barátom. Vagyis inkább egy definiálhatatlanom. Ezt még ő mondta rám és nekem, ahogy azt is, hogy csoda vagyok meg a lelki társa. Azóta sok minden történt, de még mindig a definiálhatatlanom, csak most már máshogy. Ártani még most sem tudnék neki, túlságosan fájna. Így lettem összerakva - talán sajnos. És attól tartok, még segítenék is neki, ha kérné, pedig sok ízben megalázott. De nem kér. És hiányzik, hogy nem teszi.

Mégis hiszem, ez így van jól, akármennyire is fáj. Néhány ember örök az életünkben, de a legtöbben nem. A lelki társak sem azok. Sokan azt hiszik, attól lesz valaki a lelki társuk, hogy pontoson olyan, mint ők maguk és tökéletesen illik hozzájuk. A lelki társ szerintem sokkal inkább egy tükör, aki a jön a legnehezebb időszakokban, tükröt tart elénk és megmutatja miért is nem megy az, aminek siklania kéne. Egy lelki társ valószínűleg az egyik legfontosabb ember, akivel életünk során találkozhatunk; ő az ki megmutatja és ledönti a magunk köré felhúzott falakat. De nem várhatjuk, hogy az idők végezetéig maradjon, az túl nagy fájdalmat okozna. Pont addig marad, ameddig szükségünk van rá, addig, amíg megvilágítják egy másik oldalunkat, majd eltűnnek. 

Nem tudom, hogy én voltam-e az ő lelki társa vagy ő az enyém. Fogalmam sincs. Lehet nem is volt az. Nem tudom mim volt, ezt is ő mondta. Csak azt tudom, hogy most nincs itt és magamat vádolom. Azért, ami voltam és azért, ami nem. 

Nem voltam elég jó, túladott rajtam és lecserélt. Most, ahogy elnézem azokat, akikkel talán pótolt, erős a minőségi visszaesés. Öntelt - gondoljátok most és talán igazatok is van. De tudom, hogy olyat senkitől nem kap, mint amit tőlem kapott. A testvéremként szerettem és tűzbe tettem volna érte a kezem. Talán még tenném is.

Mert mocskosul hiányzik, pedig tudom, hogy nem kéne. Éreztetek már olyat, hogy valakit gyűlölnötök kellene, de képtelenek vagytok rá? Eszedbe jutnak a gonoszságai, amit veled tett és te elkezded magad vádolni. Mert máshogy nincs értelme. Bennem kell, hogy legyen a hiba, valamit én nem vettem észre. Talán azt, hogy sokkal, de sokkal fontosabb volt ő nekem, mint én neki. 

Álomvilág

Elvesztem egy kicsit, tudom. Sajnálom is, de nem eléggé. Legalábbis annyira nem, amennyire kéne. Ugyanis a blogtól elvett időben írogatok. Egész mást mint az itteni bejegyzéseim, olyan Fodor Ákos és Simon Marci ihlette elvont kis valamiket.

Jut eszembe. Simon Marci. Izé, Simon Márton, nem vagyunk mi olyan jóban vele. Sőt, semennyire nem vagyunk jóban. Bár én azért örülnék ha lennénk, legalább egy nagyon kicsit. Na szóval, nem tépem fölöslegesen a számat: hatalmas tisztelet az úrnak és ennyivel le is zárhatnám. De nem fogom, és mégis tépem a számat, mert miért is ne?
Nem fogok nekiállni az életéről mesélni meg semmi, mert nem áll jogomban. Szerintem.Az viszont a jogomban áll, hogy elmondjam szerény véleményem. Elképesztő. Számomra legalábbis.
Nem tartottam magam nagy irodalomrajongónak, az a diák vagyok, aki úgy megvan a versekkel meg úgy magával az irodalomórával. Olvasni imádok, de eddig inkább regényes voltam. Aztán nem is tudom hogy, de megakadt a szemem egy netes cikken, valami egészen furcsa alkotásról. Polaroidok. Ez a címe, és úgy elsőre igazándiból olyan mint az egyszeri mese - ad is valamit, meg nem is. Ezután találtam belőle részleteket erre-arra, de nekem az egész kellett. Papír alapon, kézzel foghatóan.
Megszereztem. Elolvastam. Sokszor. Egymás után többször. Elölről hátra, hátulról előre. Normálisan meg fejjel lefelé. Olvastam a kádban, reggel ébredés után, ebédfőzés közben és elalvás előtt, két matekpélda meg két blogbejegyzés között. És nem unom, nagyon nem. Sőt, többet akarok belőle. Rákattantam.

Ez a baj velem egyébként. Marha gyorsan megszeretek dolgokat és... Aztán baj van. Mert kevés van belőlük. Az epresmilkából, az alvásból, a nyugodt reggelikből meg a nemfésülködős vasárnapokból és a mármosthiányzolokból meg a szeretlekekből. Meg mindenből, ami jó. És hihetetlenül sok van szürkeségből, fáradt hétfőből, bárneismertelekvolnamegből és gyűlöllekből.
És igen, talán én vagyok rosszul összerakva, de ha fejen állok és úgy pörgök két napon keresztül, ezt akkor se veszi be a gyomrom. Ez az életfelfogás az én töltöttkáposztám - nehezen emészthető és büdös. Én pedig kiskoromban sem ettem meg azt, amit nem szerettem, inkább kimentem a nagyi kamrájába és addig kerestem-kutattam, amíg valami kedvemre valót nem találtam. És mindig találtam.
Ahogy így 10 évvel később is találok finomságokat magamnak az életben. Egy ismeretlen mosolyát, egy fütyörésző rigót a szirénazaj helyett, hóvirágot a letiport virágágyásban, vagy csak egy rózsaszín rágót az összes többi elsárgult fehér között a pad háttámláján. És máris több van a jóból.

Igaz a rosszból így sem lesz kevesebb, de mit számít? Rajtam múlik és én döntök arról, hogy mit veszek észre. A megszáradt vérfoltot egy gyilkosság helyszínén vagy a frissen illatozó virágokat a szomszédos réten. Ne értsetek félre, nem hunyok szemet a világ rossz dolgai fölött, sőt. Ezt a látásmódot sokkal inkább arra használom, hogy ez az egész valami sokkal megrághatóbb és elviselhetőbb valami legyen. Mindannyiunkért.
Változást akarunk, jobb életet meg boldogságot. De csak várunk. A péntekre, a nyárra, a boldogságra. Nem teszünk semmit - a legtöbben. Én most elkezdtem tenni. Kis dolgokat, de mégis megteszem. Aprót hagyok az üdítősautomata aljában, mert nem attól leszek szegényebb. Mosolygok az utcán és nem kamu, tényleg visszamosolyognak - még ha nem is mindenki. Segítek és tanácsot adok, és hiszem, hogy visszakapom. Mert máshogy nem lehet, csak szeretettel.

Meggyőződésem, hogy máshogy képtelenség élni. Át lehet evickélni egyik napból a másikba, de élni nem lehet. Mert ha élet, akkor élmény, ha élmény akkor cselekvés és ha cselekvés, akkor változás. Saját magunk útját kéne kialakítanunk és közben észrevétlenül leköveznénk egy közös utat magunk előtt boldogsággal, elfogadással és szeretettel.

És akkor ideje felébredni és rájönni, hogy egyedül vagyok. Ezzel is. 

Légy boldog. Most.

Boldogság. Űzzük, hajszoljuk, foggal-körömmel ragaszkodunk hozzá és mindeközben észrevétlen kicsusszan a kezeink közül. Azt hisszük, semmi közünk hozzá és még csak meg sem közelítjük a boldogság-állapotát, holott... közelebb van, mint hinnénk.

Joggal kérdezheted, Kedves Olvasóm, hogy én most boldog vagyok-e?! Én pedig ösztönösen rávágnám kérdésedre, hogy egészen biztosan nem. De hogy miért is nem, azt meg nem tudnám mondani elsőre. Persze, felsorolhatnám a problémáimat, de azok nem igazi okok. Hosszú gondolkodás után jutottam arra a megállapításra, hogy ha boldogtalan vagyok, annak egyes-egyedül én magam vagyok a kiváltó oka. 
Tartsatok önzőnek - olykor az is vagyok - , de boldog csak akkor lehetek, ha megengedem magamnak. És ez rátok is igaz. Mai világunk egyik legégetőbb problémája, hogy képtelenek vagyunk boldogok lenni. Elégedetlenek vagyunk azzal, amink van és csak többet és többet akarunk, legyen szó pénzről, ruhákról, barátokról vagy bármi másról. Pedig a boldogságunk kulcsa a legapróbb dolgokban van.

Engedjétek meg, hogy ismét egy személyes élményt hozzak nektek, remélem ezen keresztül sikerül megmutatnom nektek azt amit akarok.
97'-es gyermekként épphogy érvényes rám a törvény, miszerint 50 óra közmunkát kell teljesítenem ahhoz, hogy beülhessek érettségizni. Az - icipicit is logikus - összefüggést sokáig kerestem a két dolog között, és nem állnék neki most kifejteni, mert nem lenne erőtök elolvasni és értelme sem sok lenne. Magának az önkéntes munkának azonban van értelme, nem is kevés. A szomorú helyzet ugyanis az, hogy amit ma, az iskolákban oktatnak elég messze áll a valóságtól és habár kötelezettségből ugyan, de így legalább mind tapasztalunk egy kis életet mielőtt fejest ugranánk bele. A döntés, hogy hol segítesz be, rajtad áll és amint látom, gyakorlatilag bárhová mehetsz, mindenhol örömmel fogadnak két segítő kezet. Egyeseknek ez a széles választék komoly problémát okoz, mert nem igazán tudják mi lenne számukra a megfelelő. Nos, én nem közéjük tartozom.

Amint említésre került az önkéntesség témakör, szinte azonnal tudtam, hogy a legnagyobb helyi óvodában szeretném letölteni az 50 óra közösségi szolgálatot. 3 kedves barátosnémmal fel is kerekedtünk és beállítottunk az oviba. Nem kis meglepetésemre egyik egykori óvónőmbe botlottunk, ami hatalmas mosolyt csalt már az arcomra már az érkezésünk pillanatában. Gyors megegyezés, miszerint péntekenként, párosával megjelenünk és besegítünk, amiben csak lehet. Bezsongva vártuk egyik legkedvesebb barátnőmmel az eljövendő pénteket, annak ellenére, hogy elég nehéz dolgokon mentem és megyek keresztül. 
A vártnál is gyorsabban teltek el a napok és már az ovi aulájában találtam magam. Esetlenül, elveszetten kóvályogtunk az új építésű, alig 1 éves óvodaépületben. Ekkor jött el a második meglepetés, ugyanis egy újabb ismerős arc, egy újabb óvónéni bukkant fel és szorongatott halálra szeretetével. És mielőtt még nekiláthattunk volna első feladatunk - viráglocsolás - elvégzésének, megpillantottam az én legkedvesebb óvónőmet, Évit. A pillanat, mikor ő is észrevett, s mindkettőnk mosolya fülig szaladt, felbecsülhetetlen számomra. Hosszú másodperceken keresztül tartott ölelő karjaiban és feléledt minden kisgyermekkori emlékem. Azt hiszem, ott és akkor olyan boldog voltam, mint már régen.
Nagy problémánk, hogy gyorsan felejtünk. Bizonyos dolgokat. Hogy ki sértet meg, ki tartozik 100 forinttal vagy éppen ki lopta el a nyalókánkat elsőben, szinte egész életünk át elkísér minket. Azonban emberi kapcsolatainkról hajlamosak vagyunk könnyen és gyorsan megfeledkezni. Igen, én is. Meg nem tudnám mondani, hogy mikor beszélgettem vagy egyáltalán mikor láttam utoljára az én tündéri Évi óvónénimet. Pedig mennyire nagyon szeretem én őt! Rengeteget köszönhetek neki, ő bátorított kicsiként a legtöbb dologra és nyitotta meg előttem a kreatív dolgok széles tárházát. Le merném fogadni, hogy ha egy picit átgondolod, neked is akad pár ember, akivel nem törődsz annyit, mint megérdemelnék. Általános iskolás osztályfőnök, ovis legjobb barát, régi szomszéd. Pedig ugyan mibe telne felhívni őket vagy a sok közösségi site egyikén megfogalmazni nekik egy kedves üzenetet. Túl önzők vagyunk és várunk. Várjuk, hogy mások keressenek meg minket és mások foglalkozzanak velünk.

Én voltam már "más". De mára belefáradtam, bármennyire is szégyellem. A szívem szakad bele, de már képtelen vagyok én lenni az, akinek nagyobb szüksége van a másikra. A fölöslegesség keserű és szívfacsaró érzése úgy itatja át a napjaimat, mint a fáradtan kiömlött kávé a matyóhímzéses terítőt. Mégis, kicsit sem vagyok boldogtalan. És tudjátok miért? Mert megtanultam elfogadni azt, amim van. És amim nincs. Meg van az a maroknyi - vajmi kevés - barátom, akik még most is itt vannak nekem és a többiek is léteznek. Akikért én ugyanúgy tűzbe tettem volna a kezem, de nekik ez nem kellett. Nincs bennem harag, mindössze egy gyűszűnyi csalódottság és sok-sok szeretetet. Ha őket boldognak láthatom, boldog vagyok én is. És hiába hagytak magamra és hiába kellett nekem is ezt tennem velük, percről percre többet tanulok ebből a helyzetből. Egyre inkább kezdek megnyílni és egyre több emberrel váltok - akár csak egy-két - szót. Könnyebben engedek el és tovább vagyok  boldog. Sőt. Nap mint nap, a napjaim minden egyes percében boldog vagyok és nem félek ezt így, mindenki előtt kijelenteni. 
Nem az, hogy nem vagyok néha lehangolt vagy kicsit szomorú. De mióta nyitott szemmel járok és élek, s megtapasztaltam milyen ez, ha valakit örökre elragad tőled a sors, igyekszem sokkal boldogabban élni. Mert Ők is ezt akarnák. Hogy boldogok legyünk akkor is, ha ezt már csak nélkülük tehetjük.

Soha sem tudhatjuk mikor szakad vége valami jónak, ezért meg kell tanulunk mindent a lehető legfontosabbnak tekinteni. Egy aprócska napsugarat egy februári reggelen, a forrón gőzölgő tejeskávét vagy akár csak egy rádmosolygó ismeretlent munkába menet. Nincs más út, meg kell tanulnunk, hogy csak akkor lehetünk igazán és tartósan boldogok, ha elengedjük a sérelmeinket és fölülkerekedünk a fájdalmainkon! Tudom, könnyű ezt mondani, de higgyétek el, én is megküzdöttem mindezzel és még most sem mondhatom el magamról, hogy csak a fontos és engem boldogsággal eltöltő dolgokkal törődök, de igyekszem.

Hogy erre rájöjjek, az kellett, hogy kilépjek a komfortzónámból, besétáljak egy tündérbogyókkal és régi óvónénikkel, barátokkal teli épületbe. Bizton állítom, ez a bejegyzés nem születik meg, ha erre nem kerül sor és bizony én magam sem olyan lelkiállapotban lennék, mint amilyenben vagyok most épp. Igen, ezt köszönhetem az engem ujjuk köré csavaró aprócska és ártatlan ovisoknak, az óvónőimnek és mindenkinek. Magamnak. Neked. 

Épp ezért, arra kérlek, kedves Olvasóm, nézz magadba. Gondold végig mire és kire szánsz időt, és kikre, mikre nem. Majd gondold végig, boldog vagy-e most, ahogyan élsz. Erre kérlek, semmi többre és még arra, hogy legyél boldog. Magadért, ne másokért. Mert ha boldog vagy, másoknak boldogságot adhatsz, s egyszer talán, hosszú-hosszú évszázadok elteltével a szomorúság egy vidám mese lesz majd utódaink számára. 

Önelemzés

Tudjátok mi a nagy helyzet? Na az jó, mert én nem, úgyhogy majd meséljetek nekem! Ki se látszok a miből is? Nem is tudom...

Napok óta lavírozok a mosolygjmertképesvagyrá és a mostnemzuhanhatszössze lelkiállapotok között és kezd kicsúszni a lábam alól a talaj. Most persze belekezdhetnénk egy kiadós panaszáradatba, de arra ott a Facebook idővonalam és akkor máris egy fokkal jobban érezhetem majd magam, mert ketten is bekedvelték, hogy nekem milyen rossz. Szóval ilyesmibe nem is bonyolódnék bele, inkább pár érzést hoznék felszínre nektek valahonnan mélyről, hátha magatokra ismertek.

A fölösleges harmadik

Nem rejt túl sok fantáziát ez a kis alcímecske, de annál többet mond. Talán nem is kéne sorokat és az időtöket fecsérelnem erre a témára, mert  a legtöbbünknek ez nem lehet újdonság. De ugye, mikor csinálom én azt, ami helyes lenne? Na ugye.

Vagy. Ő is van, meg amaz is. Amazt is szereted, nem azzal van a baj. Velük van a baj, úgy együtt. Vagyis inkább azzal, hogy Te is ott vagy. Bár ez is csak Téged zavar, őket annyira nem. Lebegsz a tudatlanság állapotában, mikor olyasmiről csevegnek, amihez egy cseppet sem konyítasz - és nagy többségben ilyesmiről fognak -, miközben belül fülsüketítően ordítasz. Kiáltanád, hogy "hé, én is itt vagy és fáj", de ehelyett csak ülsz, mosolyogsz és bólogatsz. Na meg persze úgy teszel, mint aki jól érzi magát. Mert hogy a francba is lennél feljogosítva arra, hogy rosszul érezd magad, ha nekik jó? Na látod.

Néha el-elejtesz egy merészebb mondatot, miszerint nem vagy a legjobb formában. Válaszként kapsz egy két sajnálkozó pillantást, ha szerencséd van még egy ölelést is, aztán tőlük süllyedhetsz vissza a nyomorodba. Elvégre ők mindent megtettek érted. Most már csak magadban keresheted a hibát, különben rossz ember, rossz barát és rossz minden vagy.

Ez a baj a világunkkal. Kibeszéljük magunkból a legféltettebb problémáinkat is olykor, de mindhiába. Süket fülekre találunk. Hiába próbálod megértetni egy boldog emberrel a bánatodat, bármennyire is közel álltok egymáshoz. Ez nem elég. Együttérzés kell, megértés, empátia és beleérzőképesség. És ezeknek a 21. század két lábon járó, állítólag érző droidjai mélységesen híján vannak. Te is, én is, mindenki.

Mégis hiszem, hogy ezen lehet változtatni. Nem kell cirkuszt csinálni, még csak szóvá sem kell tenned, ha nem esik jól. Ha erre képtelen vagy, akkor nem azok közt az emberek közt vagy, akik közt lenned kell. Kerekedj fel - ha úgy tetszik szó szerint - és ismerj meg új embereket. Tárd ki a lelked és hallgasd meg őket! Mindannyiunknak története van, mindenki jön valahonnan és mindannyian tartunk valahová. És vágyunk arra, hogy ez valakit érdekeljen. Ha olyanok közt éljünk a napjainkat, akiket ezek hidegen hagynak, ösztönösen váltunk. Néha csak nagyon lassan, mert félünk, de mindenképp megtesszük.

Legyél hát Te az, aki meglépi ezt. Nyílj ki, keress és találj! Csak akkor kérdezz meg valakit, hogy hogy van, ha érdekel is a válasz. Ha nem is foglalkoztat, inkább adj mosolyogva egy ölelést és állj tovább. Menj arra és addig, ameddig neked jó. Élj úgy, hogy ha megállsz és visszanézel, elégedett lehess az emlékeid látványával és elmondhasd: Szívvel és lélekkel voltam.

Szerelem-fóbia

Ejtettem már szót napjaink kapcsolat-orientáltságáról, ezért nem is szeretném a dolog ezen részét tovább taglalni. Te is tudod és én is tudom, hogy sikk, ha van valakid és menő kapcsolatban élni.

Van azonban egy érdekes csoportja kicsiny társadalmunknak, akik a "Más" kategóriába tartoznak. Akik nem veszik magukra, mert nem ingük. Akiknek ha szerelem, akkor csalódás és ha csalódás, akkor félelem.

Kevés szerelemfób van, de léteznek és köztünk járnak. És talán sokkal egészségesebb ahogy a dogokhoz állnak és büszkén vállalom, hogy azt hiszem közéjük tartozom.
Nem arról van szó, hogy nem vágyunk arra, hogy valaki tiszta szívből szeressen minket, úgy ahogy mi őt. Mert igenis vágyunk rá. Inkább csak félünk. A visszautasítástól, attól, hogy nem kellenénk vagy esetleg épp mi magunk rontanánk el valamit. Igen, én ettől félek a legjobban.

A csapból is a tökéletes kapcsolatok folynak, minden szép és rózsaszín ha párkapcsolatban élsz. Legalábbis annak kéne lennie. Ám én sosem voltam az, akinek bejött az, ami másoknak igen. Nálam mindig hibádzik valami és nem akarok fájdalmat okozni a kiálló töviseimmel. Mégis, mindig megteszem. Családdal, barátokkal. Azokkal, akikkel soha nem tenném.
Úgy érzem, képtelen lennék egy ilyesfajta, mai szabványnak megfelelő kapcsolat kialakítására. Persze, örömmel bújnék hozzá valakihez, a legboldogabb lennék, ha kézenfogva sétálgathatnék valakivel. De mi lenne ha megbántatnám? Velem már megtették és úgy érzem, nem tudnám megtenni valakivel, aki tényleg fontos. Szándékosan nem. De mi van ha... ?!

És ezennel el is érkeztük a 3. ponthoz:

A "Mi van ha... ?" és a "Mi lett volna ha...?"

Egyik legnagyobb hibám, hogy képtelen vagyok elengedni azt, ami elmúlt. Foggal-körömmel kapaszkodok a múltamba, akár jó, akár rossz. És ez rossz.

Rengetegszer agyalok azon, hogy mit kellett volna másképp csinálnom. Hogy jobb lesz-e ettől? Hát persze hogy nem. Sőt. A saját életemet nehezítem meg akarva-akaratlan. És nem vagyok egyedül ezzel, tudom, hogy nem. 

Elengedni azt, ami volt és tiszta szívvel, boldogan várni azt, ami jön. Ez az, amit meg kéne tanulnunk. A múlt megtörtént és megváltoztatott. A jövő pedig még hátra van és megváltoztathat. Egy sokkal jobb iránya. Ha hagyod. Azzá válhatsz, akivé csak szeretnél. Nem kell fölösleges harmadiknak, sem pedig szerelemfóbnak lenned. Felejtsd el azt, ami megkeseríti a mindennapjaidat és fogadj be rengeteg olyasmit, ami csak hozzád ad.

Legyél napról napra több. Adj szeretetet és kapsz is, ne félj. Ha pedig szereteted van, mindened van, ebben biztos lehetsz. Nem izgatnak már a "ha"-k.

Zárszó, magamhoz

Remélem annyira nem voltak borzasztóak a soraim, elvégre még mindig itt vagytok és olvassátok ezt is. Az igazat megvallva ez a bejegyzés egy picit egy számvetés is volt magamnak magamról, remélem elnézitek nekem ezt a kis önzőséget. És ha okosak vagytok, emlékeztek majd erre a kis irományra és felütitek, ha olyanotok van. 

In memoriam

Jó pár hónapja, nyár közepén papírra vetettem egy kis szösszenetet. Csak egyetlen ember látta, az én Ádikám. Nyaggatott, hogy mutassuk meg másoknak is, de kötöttem az ebet a akaróhoz. Azon a nyári estén tettem egy ígéretet: Majd egy különleges alkalommal ígérem megmutatom másoknak is. Úgy érzem ez a különleges pillanat most jött el, s ti vagytok a "mások". Olvassátok szívvel-lélekkel!

* * *

Észrevétlenül telik el felettük az életnek csúfolt pár évtized. Megszületünk, élünk és meghalunk, sokan egészen más sorrendben. Egy dolog azonban bizonyos: elmúlunk.

Te is és én is, de ha szerencsénk van, majd akkor is fogjuk a másik kezét, ha annak testét már a földi kukacok  rágják. Talán most már sejted, a halálról fogok én szólni itt neked. Ne ijedj meg! Nem fog fájni. Csak belül. De ott oly égetőn, mint soha semmi még.

Ilyen elveszíteni valakit, akit talán tényleg tiszta szívből szerettél. A sors furcsa fintora, hogy csak akkor jövünk rá mennyire is szerettük az illetőt, ha az már nincs többé. Nem élet már a viszontlátás öröme, hisz vele együtt elmúlt az is; s csak te maradtál magadnak.

Innentől fogva bármi fájhat. Egy dal, amit vele hallgattatok, egy film, amit vele láttál először, egy kép a falon, egy illat, de akár egy szó is. Elural a felemésztő üresség, mely benned maradt és tán nincs is hajó s hajóskapitány ki át merné szelni e fenyegető űrt. És mégis, egyszerre a sötétséget felváltja az édes derengés, majd újra felragyog a Nap. S bár fáj még, de végre  édes is a múlt.
Elkezdesz emlékezni. Nem félsz már arra gondolni, aki itt hagyott, hisz belőled sosem távozott el. Lelkedben te magad halhatatlanná tetted. Ez azonban csak azok kiváltsága, kiket idelent, földi életük során szerettek. Tiszta szívvel, ártalmatlan érzésekkel.
Nyújtsd át hát lelked a világnak, engedd, hogy csurdultig teljen édes szeretettel. Szeresd legjobban azt, ki arra méltó sosem volt és engedd, téged valaki majd úgy szeressen, ahogy sosem érdemelnéd. Ne hagyd, hogy a gyermekkori barátságot széttépje a sötét idő, s ne csak fotókon őrizd annak lelkét kivel kisgyermekként a francia drazsét megosztottad. És ne a Facebookon oszd meg vele mi nyomja a lelked, inkább hívd el egy rövidke sétára és engedd, hogy az jó hosszúra nyúljon. Hagyd, hogy az apró örömök uralják el életed és legfőképp: Okozz örömet!

Ahhoz, hogy halhatatlan légy, előbb meg kell halnod. Azonban halálodig élned kell, s egyedül rajtad múlik, hogy is csinálod. Halálod után már semmi nincs a kezedben. Ránk vagy ítélve, ránk, akik talán sosem ismertük igazán, mi is az a szeretet. Egészen addig, amíg Te el nem mentél.
Itt hagytál minket és meg sem tanítottad, hogyan kell szeretni! Pedig ha valaki, hát Te tudtad. És most hiányzol. Sírós-mosolygós, keserédes hiánnyal ugyan, de hiányzol. Nem csak ha felébredünk, de ha elalszunk akkor is. Nekem tán még álmomban is. Látod? El soha nem feledünk. A sírást abbahagyjuk, virágot is ritkábban viszünk majd, s talán a fájdalom is enyhül majd. Az emlékezés azonban soha nem szűnik meg bennünk. Így lettünk összerakva: nem tudjuk értékelni azt, amink van egészen addig, amíg már nincs.

Tudom, hogy szerettelek és azt is tudom, hogy igaz volt, elvégre a Nagyapám voltál. Tudom, hogy minden úgy történt, ahogy kellet, de bár ne történt volna. Csak még egyszer utoljára elmondhatnám, csak még egyszer utoljára az öledbe vennél és mesélnél arról, milyen volt régen. Vagy csak még egyszer láthatnálak... Annyi mindent mondanék. Megköszönném, hogy szerettél és törődtél velem, s hogy megtanítottad, milyen is a világ a színezőkön kívül. Elmondanám, hogy mennyire szerettem a tejeskávét, amit te csináltál és a kedvedért még a legszörnyűbb alsó kategóriás focimeccsre is kimennék. Csak hogy veled lehessek.

És elmondanám még, hogy sohasem feledlek. Mert bár elmentél, de sosem hagysz el igazán. Mert így élünk mi. Azt hisszük, annyira szerettünk, amennyire már nem is lehet, aztán ha elmúlik az, mit szerettünk, még jobban szeretünk. Ahogy azt is mondjuk "Ezt nem bírom ki" és szép csendben mindent kibírunk.  És a végén, mikor már mindenki hazament, s csak ketten ülnénk a futballpálya zöld pázsitján, s a te kopasz fejeden kopogó esőcseppek dalát hallgatnák, még egyszer utoljára a füledbe súgnám: Nagyon szeretlek, drága Nagypapám!

A barátságról - másképp

Keresünk valakit. Valakit, aki mellett önmagunk lehetünk. Valakit, aki úgy fogad el minket, ahogy vagyunk. Beleértve a legőrültebb szokásainkat és dilijeinket is. Egy barátot keresünk.

Nem lehet hozzám szólni ébredés után. Gyűlölöm a marcipánt. Idegesít ha valaki túl sokszor köszön meg valamit. Félek a sötét fürdőszobákban - igen csak a fürdőszobákban! Rettegek attól, hogy bent ragadok egy nyilvános vécében. Kedves szavaktól sokkal boldogabb vagyok, mint bármi mástól. Csak a jobb talpam alsó felén vagyok csikis. Félek egyedül sétálni az utcán és egyenesen gyűlölök sötétben sétálni. Imádok csendben ülni még társaságban is.

Furcsa szokások mi? Lefogadom, hogy neked is van egy csomó. Most nyomatékosan megkérlek, hogy nyisd meg a Word-öt vagy vegyél elő egy papírt meg egy tollat és szedd össze a sajátjaidat... Na abban is biztos vagyok, hogy nem csináltad meg. Pedig egy érdekes játékra invitáltalak volna. No sebaj.

De miért is szedtem én itt össze az idegesítő és furcsa dolgaimat? Azért, hogy elmondjam létezik olyan ember, aki ezekkel mind tisztában van és mégis szeret! Nos igen, képzeljétek el, még egy nagyszájú, szókimondó és szemtelen bloggert is szeretnek páran. Még ha nem is olyan sokan. És nem, most pont nem a szüleimre és a családomra gondoltam. A család ugyanis egész más tészta. Ők olyan biztos pont, akikbe még a mai, rezsicsökkentéses világban is lehet kapaszkodni. Legyen szó a szüleidről, a testvéredről, a nagyszüleidről, a nagybátyádról vagy bármilyen távoli rokonodról, ők az egyetlenek, akiket soha nem vehet el tőled senki. SOHA.

Van azonban egy a családhoz sokban hasonló, de mégis egész más tulajdonságokkal is bíró kis csoport. Az igaz barátaid. Jó esetben most beugrott egy, esetleg két-három név a csöppnyi, betűim által tömött kis agyadba. Az enyémben legalábbis megjelent két név. Miért is húznám az agyatok, úgysem ismeritek őket, ők meg ha olvassák... maximum büszkék lesznek magukra. Réka és Ádám (innen is puszi nekik ha olvassák).
Nos nekem ők azok, akikről elmondhatom, hogy mindig velem. És el kell mondjam nektek, hatalmas kincs az ilyen barát jelenléte az életben.

Mai, eltorzult értékrendű világunkban annyira kevés dolog állandó. A 20 vagy 30 évvel fiatalabb generáció számára a középiskolában kötött barátságok egyet jelentettek az örökkévalósággal. Ezzel szemben mi, az Y és Z generáció oly büszke képviselői ész nélkül barátkozunk. Bocsánat, nem is barátkozunk, inkább csak alakítjuk a kapcsolatainkat. Érdek. Akarat. Személyes kívánság. Önzés. Én, én, én és én. Ezek azok, amikről a mai barátságok szólnak. És ezért hibásak vagyunk mindannyian.

Miért sikk megalázni azt, aki más? Miért sikk ha 5000 ismerősöd van a közösségi site-okon? Vagy éppen miért menő, hogy ha a haverokkal mentek bulizni, akkor az kapásból 50 embert jelent. Gondolkodjatok el, drága Olvasóim: Abból a 49-ből, aki bizonygatja, hogy szeret és mindig kiállna melletted vajon hány maradna melletted ha teszem azt megtámadnának? Mert igen, megtörténhet és meg is történik. De erről majd máskor. Nos, hányan állnának ki melletted? A piciny álomvilágodban nagyjából 49-en. És a valóságban? Erről van szó.
Meg kéne tanulnunk a valóságban, az életben élni. És ez nem az iskolapadban van, de igen, van ami már ott is elkezdődik. Engedjétek meg, hogy egy személyes, elrettentő példát állítsak elétek... hátha ti okosabbak lesztek majd nálam (hajrá!).

Zolinak hívták - vagyis hívják még mindig - és azt hittem barátok vagyunk. Fél életünket megosztottuk a másikkal aztán jött egy lány. Egy lány, akiről nem mondanék semmi rosszat, mert nem áll módomban ítélkezni. Az azonban tény és való, hogy amint ez a leányzó besétált az én "barátom" életébe, már nem volt semmi ugyanolyan. Ne értsetek félre, nem vádaskodni akarok. Így van rendjén elvégre kamaszok vagyunk, tombolnak a hormonok meg miegymás. Szimplán szeretnék feltenni egy egyszerű kérdést: Ha jön egy kamaszszerelem akkor az nyílegyenesen magával vonja egy kamaszbarátság nyomtalan eltűnését? Attól tartok a válasz egy sokkal hatalmasabb és fájóbb igen, mint szeretnénk.

Itt azonban nincs vége vidám kis történetemnek. Az előbb említett események úgy május környékén történtek, majd gyorsan eljött a nyári szünet. Elképesztő fájdalmakkal és sírásokkal teli úton eltávolodtunk egymástól majd úgy a nyár legvégére ki mertem jelenteni: ezen is túl vagyok, már nem fáj. Nos igen ám, ember tervez... Isten végez. Jött az ősz, új év az iskolában, új emberek a kilencedik évfolyamon és új tananyag számomra. Egy dolog azonban a régi maradt: egykori "barátommal" még mindig osztálytársak voltunk és vagyunk is - sajnos nem sajnos.
És a kedves úriembertől én azóta kapok hideget-meleget, jót és rosszat... vagyis csak rosszat. Mindezt kicsit sem leplezve és vagánysági kérdést csinálni belőle. Szerencsém, hogy olyan vagyok, amilyen máskülönben már egy diliházban írogatna rólam egy pszichiáter és nem írogatnék én itt.

És akkor kérdem én ismét: Mire jó ez? Vagy miért? Attól tartok a srác semmivel sem lett menőbb én pedig semmivel sem lettem kevesebb, sőt. De ez megint egy másik bejegyzés témája lesz. Szóval visszaevickélve az eredeti témához: Ez a baj velünk, 21. századi fiatalokkal. Azzal akarunk kitűnni, hogy bántjuk azokat, akik mások mint mi. Nem kell a másiknak rossznak vagy bűnösnek lennie, mi majd kitalálunk neki valami vétséget, amin keresztül megpróbálhatjuk tönkretenni az egész életét. És aztán csodálkozunk azon, amit visszakapunk az élettől. Álbarátság. Ez az, amiből próbálunk táplálkozni és megélni. Aztán meg sír a szánk ha pofára esünk és csalódunk.

Azonban ha beszéltem arról az emberről, aki megpróbál boldogtalanná tenni, beszélnem kell azokról is, akik mindezt nem hagyják. Azokról, akik csak hírből ismerik az álbarátságot és a legigazibb barátságot kapom tőlük. Igen, még mindig ők azok: Réka és Ádám. Egy osztálytárs és egy nálam 3 évvel idősebb már-már felnőtt férfi.

Kezdeném az én egyetlen Rékucimmal. Az a tipikus sablontörténet: a nyolcosztályos gimi 5. évfolyamán összetalálkozunk, megvan az összhang és azóta is barátok vagyunk. Vagy valami ilyesmi. Azonban sokkal több van ebben mint kis iskolában kezdődő barátság. Mintha egy darabot elvitt volna a lelkemből és én is az övéből, olyan ez. Félszavakból, sőt pillantásokból megértjük egymást és ami a legfontosabb: tudunk segíteni a másiknak. Hiszünk a másik barátságában és nem egyszer volt már rá példa, hogy ha csak egy nagyon picit is, de jobbá tettük a másik életét. A legjobb barátnő akit el tudok képzelni magamnak és kívánni se kívánhatnék jobbat. Valaki, aki előtt merek teli szájjal beszélni és annyit enni, amennyi jól esik. Valaki, aki tisztában van a gyenge pontjaimmal és mégsem él vissza velük. Valaki, aki minden nap itt van nekem.

És van valakim, aki sajnos nincs itt minden nap. Ádám. Mióta megszülettem ismerem és azt kell mondjam ő ismer a legjobban széles e világon. Őrülten hálás vagyok neki, mert benne olyasvalakit kaptam az élettől, akire mindig is szükségem volt. Hisz bennem még akkor is, ha én már rég nem hiszek magamban és olyan tanácsokkal lát el, amilyenekkel egy korombeli sem tudna. A családomon leginkább neki köszönhettem, hogy ilyenné lettem és, hogy az vagyok aki. És elsőként rajta keresztül ismertem meg az őszinte, feltételek nélküli barátságot, amit azóta másoknak is át tudok adni. És azt hiszem erről kell szólnia.

Találunk valakit. Valakit, aki mellett önmagunk lehetünk. Valakit, aki úgy fogad el minket, ahogy vagyunk. Beleértve a legőrültebb szokásainkat és dilijeinket is. Egy barátot találunk.