Hibás vagyok

Van az a dolog. Amiről mindenki beszél, ami mindannyiunkat meghatároz és épp ezért félünk tőle. Nem, most épp nem a szeretetre gondolok, bár az se lenne egy rossz gondolatmenet, de én itt és most a felelősségre gondolok. 

Mert felelős vagyok. Azért, amit mondok, amit teszek. Azért, amit itt leírok, épp ezért ez nem lehet akármi. Lehet, hogy értelmetlen őrültség, de jószándékú, és a hangsúly ezen van. Ezen kell hogy legyen. De a jó szándékomért is felelősséggel tartozok. Felelek magamért, ugyanúgy hétfőn reggel és péntek hajnalban, egy buli után.

Azonban azt se ártana elfelejteni, hogy embertársainkért is felelősek vagyunk minden egyes nap. Te értem és én érted - talán így lenne a legegyszerűbb kifejezni. És erről igencsak hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Vegyünk egy példát, ígérem gyors leszek. Megesett már veled, hogy valamin összekaptatok egy barátoddal, majd közölte az olyan idillin csengő "nyugi, soha többet nem fog előfordulni" mondatot. Nos, azóta hányszor fordult elő? Négyszer-ötször? Ha nem bánjátok én nem állnék neki számolni, kevés ujjam van - meg agysejtem. 
Te hogy vagy ezzel a felelősség-kérdéssel kedves Olvasóm? Mindig, mindenért vállalod? Nem kell megmondanod, csak gondold át. Ha csak egy picit is elgondolkodsz rajta, már elértem valamit. De felelős vagyok a tetteimért, ezért nem akarok, hogy rosszul érezd magad amiatt, hogy igen, néhanapján te sem vagy a felelősségvállalás mintaképe. Én sem. 

A célom egyszerű és világos - olyasmi, amiért még a felelősség terhét is vállalom. Rávilágítani a saját hibámra, ezáltal olvasás közben felszínre hozni benned a sajátodat. És most kérnék is, mert akármilyen hihetetlen, ettől félünk a legjobban mostanság. A kéréstől. És nem a felénk irányuló kérésektől, hanem azoktól, amiket nekünk kell kimondanunk. Én is csak leírni merem, láthatod. Mégis, arra kérlek, ezek után próbálj meg egy picit felelősségteljesebben élni, mint eddig. Vállald fel, ha megbántasz valakit és ne félj elé állni és tiszta szívedből kinyögni egy sajnálomot.

Nos igen. A másik hatalmas félelem: hibáink beismerése. Mert sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy a másik a hülye. Elárulok egy titkot - ebben a pillanatban rólad is, talán még többen is azt gondolják, hogy te vagy a hülye. De ne válaszd mindig a könnyebb utat. Engedd, hogy fájjon. Ez nem az a a fajta fájdalom, mint amikor megbánt valaki. Ilyenkor magadat bántod,ez egy olyasfajta fájdalom, ami csak és kizárólag előre szabadna, hogy vigyen - nem mintha a másik nem. Csak hogy lássátok, senki sem tökéletes:

• sok reggelen ok nélkül veszünk össze imádott apukámmal, csak azért, mert nem alusszuk ki magunkat - a saját hibám
• nem töltök elég időt a nagyszüleimmel - az én hibám
• olyan kapcsolatokban vagyok benne, amik csak hátrafelé húznak - az én hibám
• sokszor nem csinálok fizika házit, ezért önbizalomhiányosan megyek neki a dolgozatoknak - ez is az én hibám
• azokat az embereket, akik mindennél jobban szeretnek, hajlamos vagyok mellőzni - talán a legnagyobb hibám

És a sort még a végtelenségig folytathatnám. De nem állok meg itt. A teljesnek vélt lista létezik papíralapon, itt van előttem. Minden egyes nap ránézek és megpróbálok kieszelni egy stratégiát, hogy változtassak. Hogy ne legyek többé hülye. Persze, persze. Így is van olyan barátságom, ahol fölösleges harmadik kerék vagyok és így is tudnék még jóval több időt a családomra fordítani, de igyekszem. 

És ez számít. Legyél már annyira tökös, hogy a saját kezedbe veszed az életed. Ma reggel olyasmit csináltam, amit már régen. Kimondtam, ami bántott. Lehet nem épp a legmegfelelőbb formában, de megtettem. Nem tudtam mi lesz a következménye vagy hogy hogyan tovább utána, de ott és akkor nem érdekelt. Őrültséget csináltam? Lehet. De tettem valamit. Végre, tettem valamit és nem csak szótlanul tűrtem. És igen, voltak hibák abban, ahogy tettem, de maga a cselekvés nem volt hiba.

Merjetek cselekedni, tenni, élni. Halmozzatok hibát hibára, ismerjétek be őket és aztán legközelebb lehet mást hibázni. A hiba jó dolog, ne hagyjátok, hogy ennek az ellenkezőjéről próbáljanak meggyőzni titeket. A hibából tanulsz, a hiba miatt kezdesz el gondolkodni, általa leszel más, eszközölsz változtatásokat az életedben. Amíg nem ismered el a hibáid, azt sem ismered el, hogy az életed nem a legjobb irányba halad. Ami hiba. 

Röviden valami nagyról

Volt egy barátom. Vagyis inkább egy definiálhatatlanom. Ezt még ő mondta rám és nekem, ahogy azt is, hogy csoda vagyok meg a lelki társa. Azóta sok minden történt, de még mindig a definiálhatatlanom, csak most már máshogy. Ártani még most sem tudnék neki, túlságosan fájna. Így lettem összerakva - talán sajnos. És attól tartok, még segítenék is neki, ha kérné, pedig sok ízben megalázott. De nem kér. És hiányzik, hogy nem teszi.

Mégis hiszem, ez így van jól, akármennyire is fáj. Néhány ember örök az életünkben, de a legtöbben nem. A lelki társak sem azok. Sokan azt hiszik, attól lesz valaki a lelki társuk, hogy pontoson olyan, mint ők maguk és tökéletesen illik hozzájuk. A lelki társ szerintem sokkal inkább egy tükör, aki a jön a legnehezebb időszakokban, tükröt tart elénk és megmutatja miért is nem megy az, aminek siklania kéne. Egy lelki társ valószínűleg az egyik legfontosabb ember, akivel életünk során találkozhatunk; ő az ki megmutatja és ledönti a magunk köré felhúzott falakat. De nem várhatjuk, hogy az idők végezetéig maradjon, az túl nagy fájdalmat okozna. Pont addig marad, ameddig szükségünk van rá, addig, amíg megvilágítják egy másik oldalunkat, majd eltűnnek. 

Nem tudom, hogy én voltam-e az ő lelki társa vagy ő az enyém. Fogalmam sincs. Lehet nem is volt az. Nem tudom mim volt, ezt is ő mondta. Csak azt tudom, hogy most nincs itt és magamat vádolom. Azért, ami voltam és azért, ami nem. 

Nem voltam elég jó, túladott rajtam és lecserélt. Most, ahogy elnézem azokat, akikkel talán pótolt, erős a minőségi visszaesés. Öntelt - gondoljátok most és talán igazatok is van. De tudom, hogy olyat senkitől nem kap, mint amit tőlem kapott. A testvéremként szerettem és tűzbe tettem volna érte a kezem. Talán még tenném is.

Mert mocskosul hiányzik, pedig tudom, hogy nem kéne. Éreztetek már olyat, hogy valakit gyűlölnötök kellene, de képtelenek vagytok rá? Eszedbe jutnak a gonoszságai, amit veled tett és te elkezded magad vádolni. Mert máshogy nincs értelme. Bennem kell, hogy legyen a hiba, valamit én nem vettem észre. Talán azt, hogy sokkal, de sokkal fontosabb volt ő nekem, mint én neki. 

Álomvilág

Elvesztem egy kicsit, tudom. Sajnálom is, de nem eléggé. Legalábbis annyira nem, amennyire kéne. Ugyanis a blogtól elvett időben írogatok. Egész mást mint az itteni bejegyzéseim, olyan Fodor Ákos és Simon Marci ihlette elvont kis valamiket.

Jut eszembe. Simon Marci. Izé, Simon Márton, nem vagyunk mi olyan jóban vele. Sőt, semennyire nem vagyunk jóban. Bár én azért örülnék ha lennénk, legalább egy nagyon kicsit. Na szóval, nem tépem fölöslegesen a számat: hatalmas tisztelet az úrnak és ennyivel le is zárhatnám. De nem fogom, és mégis tépem a számat, mert miért is ne?
Nem fogok nekiállni az életéről mesélni meg semmi, mert nem áll jogomban. Szerintem.Az viszont a jogomban áll, hogy elmondjam szerény véleményem. Elképesztő. Számomra legalábbis.
Nem tartottam magam nagy irodalomrajongónak, az a diák vagyok, aki úgy megvan a versekkel meg úgy magával az irodalomórával. Olvasni imádok, de eddig inkább regényes voltam. Aztán nem is tudom hogy, de megakadt a szemem egy netes cikken, valami egészen furcsa alkotásról. Polaroidok. Ez a címe, és úgy elsőre igazándiból olyan mint az egyszeri mese - ad is valamit, meg nem is. Ezután találtam belőle részleteket erre-arra, de nekem az egész kellett. Papír alapon, kézzel foghatóan.
Megszereztem. Elolvastam. Sokszor. Egymás után többször. Elölről hátra, hátulról előre. Normálisan meg fejjel lefelé. Olvastam a kádban, reggel ébredés után, ebédfőzés közben és elalvás előtt, két matekpélda meg két blogbejegyzés között. És nem unom, nagyon nem. Sőt, többet akarok belőle. Rákattantam.

Ez a baj velem egyébként. Marha gyorsan megszeretek dolgokat és... Aztán baj van. Mert kevés van belőlük. Az epresmilkából, az alvásból, a nyugodt reggelikből meg a nemfésülködős vasárnapokból és a mármosthiányzolokból meg a szeretlekekből. Meg mindenből, ami jó. És hihetetlenül sok van szürkeségből, fáradt hétfőből, bárneismertelekvolnamegből és gyűlöllekből.
És igen, talán én vagyok rosszul összerakva, de ha fejen állok és úgy pörgök két napon keresztül, ezt akkor se veszi be a gyomrom. Ez az életfelfogás az én töltöttkáposztám - nehezen emészthető és büdös. Én pedig kiskoromban sem ettem meg azt, amit nem szerettem, inkább kimentem a nagyi kamrájába és addig kerestem-kutattam, amíg valami kedvemre valót nem találtam. És mindig találtam.
Ahogy így 10 évvel később is találok finomságokat magamnak az életben. Egy ismeretlen mosolyát, egy fütyörésző rigót a szirénazaj helyett, hóvirágot a letiport virágágyásban, vagy csak egy rózsaszín rágót az összes többi elsárgult fehér között a pad háttámláján. És máris több van a jóból.

Igaz a rosszból így sem lesz kevesebb, de mit számít? Rajtam múlik és én döntök arról, hogy mit veszek észre. A megszáradt vérfoltot egy gyilkosság helyszínén vagy a frissen illatozó virágokat a szomszédos réten. Ne értsetek félre, nem hunyok szemet a világ rossz dolgai fölött, sőt. Ezt a látásmódot sokkal inkább arra használom, hogy ez az egész valami sokkal megrághatóbb és elviselhetőbb valami legyen. Mindannyiunkért.
Változást akarunk, jobb életet meg boldogságot. De csak várunk. A péntekre, a nyárra, a boldogságra. Nem teszünk semmit - a legtöbben. Én most elkezdtem tenni. Kis dolgokat, de mégis megteszem. Aprót hagyok az üdítősautomata aljában, mert nem attól leszek szegényebb. Mosolygok az utcán és nem kamu, tényleg visszamosolyognak - még ha nem is mindenki. Segítek és tanácsot adok, és hiszem, hogy visszakapom. Mert máshogy nem lehet, csak szeretettel.

Meggyőződésem, hogy máshogy képtelenség élni. Át lehet evickélni egyik napból a másikba, de élni nem lehet. Mert ha élet, akkor élmény, ha élmény akkor cselekvés és ha cselekvés, akkor változás. Saját magunk útját kéne kialakítanunk és közben észrevétlenül leköveznénk egy közös utat magunk előtt boldogsággal, elfogadással és szeretettel.

És akkor ideje felébredni és rájönni, hogy egyedül vagyok. Ezzel is.