In memoriam

Jó pár hónapja, nyár közepén papírra vetettem egy kis szösszenetet. Csak egyetlen ember látta, az én Ádikám. Nyaggatott, hogy mutassuk meg másoknak is, de kötöttem az ebet a akaróhoz. Azon a nyári estén tettem egy ígéretet: Majd egy különleges alkalommal ígérem megmutatom másoknak is. Úgy érzem ez a különleges pillanat most jött el, s ti vagytok a "mások". Olvassátok szívvel-lélekkel!

* * *

Észrevétlenül telik el felettük az életnek csúfolt pár évtized. Megszületünk, élünk és meghalunk, sokan egészen más sorrendben. Egy dolog azonban bizonyos: elmúlunk.

Te is és én is, de ha szerencsénk van, majd akkor is fogjuk a másik kezét, ha annak testét már a földi kukacok  rágják. Talán most már sejted, a halálról fogok én szólni itt neked. Ne ijedj meg! Nem fog fájni. Csak belül. De ott oly égetőn, mint soha semmi még.

Ilyen elveszíteni valakit, akit talán tényleg tiszta szívből szerettél. A sors furcsa fintora, hogy csak akkor jövünk rá mennyire is szerettük az illetőt, ha az már nincs többé. Nem élet már a viszontlátás öröme, hisz vele együtt elmúlt az is; s csak te maradtál magadnak.

Innentől fogva bármi fájhat. Egy dal, amit vele hallgattatok, egy film, amit vele láttál először, egy kép a falon, egy illat, de akár egy szó is. Elural a felemésztő üresség, mely benned maradt és tán nincs is hajó s hajóskapitány ki át merné szelni e fenyegető űrt. És mégis, egyszerre a sötétséget felváltja az édes derengés, majd újra felragyog a Nap. S bár fáj még, de végre  édes is a múlt.
Elkezdesz emlékezni. Nem félsz már arra gondolni, aki itt hagyott, hisz belőled sosem távozott el. Lelkedben te magad halhatatlanná tetted. Ez azonban csak azok kiváltsága, kiket idelent, földi életük során szerettek. Tiszta szívvel, ártalmatlan érzésekkel.
Nyújtsd át hát lelked a világnak, engedd, hogy csurdultig teljen édes szeretettel. Szeresd legjobban azt, ki arra méltó sosem volt és engedd, téged valaki majd úgy szeressen, ahogy sosem érdemelnéd. Ne hagyd, hogy a gyermekkori barátságot széttépje a sötét idő, s ne csak fotókon őrizd annak lelkét kivel kisgyermekként a francia drazsét megosztottad. És ne a Facebookon oszd meg vele mi nyomja a lelked, inkább hívd el egy rövidke sétára és engedd, hogy az jó hosszúra nyúljon. Hagyd, hogy az apró örömök uralják el életed és legfőképp: Okozz örömet!

Ahhoz, hogy halhatatlan légy, előbb meg kell halnod. Azonban halálodig élned kell, s egyedül rajtad múlik, hogy is csinálod. Halálod után már semmi nincs a kezedben. Ránk vagy ítélve, ránk, akik talán sosem ismertük igazán, mi is az a szeretet. Egészen addig, amíg Te el nem mentél.
Itt hagytál minket és meg sem tanítottad, hogyan kell szeretni! Pedig ha valaki, hát Te tudtad. És most hiányzol. Sírós-mosolygós, keserédes hiánnyal ugyan, de hiányzol. Nem csak ha felébredünk, de ha elalszunk akkor is. Nekem tán még álmomban is. Látod? El soha nem feledünk. A sírást abbahagyjuk, virágot is ritkábban viszünk majd, s talán a fájdalom is enyhül majd. Az emlékezés azonban soha nem szűnik meg bennünk. Így lettünk összerakva: nem tudjuk értékelni azt, amink van egészen addig, amíg már nincs.

Tudom, hogy szerettelek és azt is tudom, hogy igaz volt, elvégre a Nagyapám voltál. Tudom, hogy minden úgy történt, ahogy kellet, de bár ne történt volna. Csak még egyszer utoljára elmondhatnám, csak még egyszer utoljára az öledbe vennél és mesélnél arról, milyen volt régen. Vagy csak még egyszer láthatnálak... Annyi mindent mondanék. Megköszönném, hogy szerettél és törődtél velem, s hogy megtanítottad, milyen is a világ a színezőkön kívül. Elmondanám, hogy mennyire szerettem a tejeskávét, amit te csináltál és a kedvedért még a legszörnyűbb alsó kategóriás focimeccsre is kimennék. Csak hogy veled lehessek.

És elmondanám még, hogy sohasem feledlek. Mert bár elmentél, de sosem hagysz el igazán. Mert így élünk mi. Azt hisszük, annyira szerettünk, amennyire már nem is lehet, aztán ha elmúlik az, mit szerettünk, még jobban szeretünk. Ahogy azt is mondjuk "Ezt nem bírom ki" és szép csendben mindent kibírunk.  És a végén, mikor már mindenki hazament, s csak ketten ülnénk a futballpálya zöld pázsitján, s a te kopasz fejeden kopogó esőcseppek dalát hallgatnák, még egyszer utoljára a füledbe súgnám: Nagyon szeretlek, drága Nagypapám!

A barátságról - másképp

Keresünk valakit. Valakit, aki mellett önmagunk lehetünk. Valakit, aki úgy fogad el minket, ahogy vagyunk. Beleértve a legőrültebb szokásainkat és dilijeinket is. Egy barátot keresünk.

Nem lehet hozzám szólni ébredés után. Gyűlölöm a marcipánt. Idegesít ha valaki túl sokszor köszön meg valamit. Félek a sötét fürdőszobákban - igen csak a fürdőszobákban! Rettegek attól, hogy bent ragadok egy nyilvános vécében. Kedves szavaktól sokkal boldogabb vagyok, mint bármi mástól. Csak a jobb talpam alsó felén vagyok csikis. Félek egyedül sétálni az utcán és egyenesen gyűlölök sötétben sétálni. Imádok csendben ülni még társaságban is.

Furcsa szokások mi? Lefogadom, hogy neked is van egy csomó. Most nyomatékosan megkérlek, hogy nyisd meg a Word-öt vagy vegyél elő egy papírt meg egy tollat és szedd össze a sajátjaidat... Na abban is biztos vagyok, hogy nem csináltad meg. Pedig egy érdekes játékra invitáltalak volna. No sebaj.

De miért is szedtem én itt össze az idegesítő és furcsa dolgaimat? Azért, hogy elmondjam létezik olyan ember, aki ezekkel mind tisztában van és mégis szeret! Nos igen, képzeljétek el, még egy nagyszájú, szókimondó és szemtelen bloggert is szeretnek páran. Még ha nem is olyan sokan. És nem, most pont nem a szüleimre és a családomra gondoltam. A család ugyanis egész más tészta. Ők olyan biztos pont, akikbe még a mai, rezsicsökkentéses világban is lehet kapaszkodni. Legyen szó a szüleidről, a testvéredről, a nagyszüleidről, a nagybátyádról vagy bármilyen távoli rokonodról, ők az egyetlenek, akiket soha nem vehet el tőled senki. SOHA.

Van azonban egy a családhoz sokban hasonló, de mégis egész más tulajdonságokkal is bíró kis csoport. Az igaz barátaid. Jó esetben most beugrott egy, esetleg két-három név a csöppnyi, betűim által tömött kis agyadba. Az enyémben legalábbis megjelent két név. Miért is húznám az agyatok, úgysem ismeritek őket, ők meg ha olvassák... maximum büszkék lesznek magukra. Réka és Ádám (innen is puszi nekik ha olvassák).
Nos nekem ők azok, akikről elmondhatom, hogy mindig velem. És el kell mondjam nektek, hatalmas kincs az ilyen barát jelenléte az életben.

Mai, eltorzult értékrendű világunkban annyira kevés dolog állandó. A 20 vagy 30 évvel fiatalabb generáció számára a középiskolában kötött barátságok egyet jelentettek az örökkévalósággal. Ezzel szemben mi, az Y és Z generáció oly büszke képviselői ész nélkül barátkozunk. Bocsánat, nem is barátkozunk, inkább csak alakítjuk a kapcsolatainkat. Érdek. Akarat. Személyes kívánság. Önzés. Én, én, én és én. Ezek azok, amikről a mai barátságok szólnak. És ezért hibásak vagyunk mindannyian.

Miért sikk megalázni azt, aki más? Miért sikk ha 5000 ismerősöd van a közösségi site-okon? Vagy éppen miért menő, hogy ha a haverokkal mentek bulizni, akkor az kapásból 50 embert jelent. Gondolkodjatok el, drága Olvasóim: Abból a 49-ből, aki bizonygatja, hogy szeret és mindig kiállna melletted vajon hány maradna melletted ha teszem azt megtámadnának? Mert igen, megtörténhet és meg is történik. De erről majd máskor. Nos, hányan állnának ki melletted? A piciny álomvilágodban nagyjából 49-en. És a valóságban? Erről van szó.
Meg kéne tanulnunk a valóságban, az életben élni. És ez nem az iskolapadban van, de igen, van ami már ott is elkezdődik. Engedjétek meg, hogy egy személyes, elrettentő példát állítsak elétek... hátha ti okosabbak lesztek majd nálam (hajrá!).

Zolinak hívták - vagyis hívják még mindig - és azt hittem barátok vagyunk. Fél életünket megosztottuk a másikkal aztán jött egy lány. Egy lány, akiről nem mondanék semmi rosszat, mert nem áll módomban ítélkezni. Az azonban tény és való, hogy amint ez a leányzó besétált az én "barátom" életébe, már nem volt semmi ugyanolyan. Ne értsetek félre, nem vádaskodni akarok. Így van rendjén elvégre kamaszok vagyunk, tombolnak a hormonok meg miegymás. Szimplán szeretnék feltenni egy egyszerű kérdést: Ha jön egy kamaszszerelem akkor az nyílegyenesen magával vonja egy kamaszbarátság nyomtalan eltűnését? Attól tartok a válasz egy sokkal hatalmasabb és fájóbb igen, mint szeretnénk.

Itt azonban nincs vége vidám kis történetemnek. Az előbb említett események úgy május környékén történtek, majd gyorsan eljött a nyári szünet. Elképesztő fájdalmakkal és sírásokkal teli úton eltávolodtunk egymástól majd úgy a nyár legvégére ki mertem jelenteni: ezen is túl vagyok, már nem fáj. Nos igen ám, ember tervez... Isten végez. Jött az ősz, új év az iskolában, új emberek a kilencedik évfolyamon és új tananyag számomra. Egy dolog azonban a régi maradt: egykori "barátommal" még mindig osztálytársak voltunk és vagyunk is - sajnos nem sajnos.
És a kedves úriembertől én azóta kapok hideget-meleget, jót és rosszat... vagyis csak rosszat. Mindezt kicsit sem leplezve és vagánysági kérdést csinálni belőle. Szerencsém, hogy olyan vagyok, amilyen máskülönben már egy diliházban írogatna rólam egy pszichiáter és nem írogatnék én itt.

És akkor kérdem én ismét: Mire jó ez? Vagy miért? Attól tartok a srác semmivel sem lett menőbb én pedig semmivel sem lettem kevesebb, sőt. De ez megint egy másik bejegyzés témája lesz. Szóval visszaevickélve az eredeti témához: Ez a baj velünk, 21. századi fiatalokkal. Azzal akarunk kitűnni, hogy bántjuk azokat, akik mások mint mi. Nem kell a másiknak rossznak vagy bűnösnek lennie, mi majd kitalálunk neki valami vétséget, amin keresztül megpróbálhatjuk tönkretenni az egész életét. És aztán csodálkozunk azon, amit visszakapunk az élettől. Álbarátság. Ez az, amiből próbálunk táplálkozni és megélni. Aztán meg sír a szánk ha pofára esünk és csalódunk.

Azonban ha beszéltem arról az emberről, aki megpróbál boldogtalanná tenni, beszélnem kell azokról is, akik mindezt nem hagyják. Azokról, akik csak hírből ismerik az álbarátságot és a legigazibb barátságot kapom tőlük. Igen, még mindig ők azok: Réka és Ádám. Egy osztálytárs és egy nálam 3 évvel idősebb már-már felnőtt férfi.

Kezdeném az én egyetlen Rékucimmal. Az a tipikus sablontörténet: a nyolcosztályos gimi 5. évfolyamán összetalálkozunk, megvan az összhang és azóta is barátok vagyunk. Vagy valami ilyesmi. Azonban sokkal több van ebben mint kis iskolában kezdődő barátság. Mintha egy darabot elvitt volna a lelkemből és én is az övéből, olyan ez. Félszavakból, sőt pillantásokból megértjük egymást és ami a legfontosabb: tudunk segíteni a másiknak. Hiszünk a másik barátságában és nem egyszer volt már rá példa, hogy ha csak egy nagyon picit is, de jobbá tettük a másik életét. A legjobb barátnő akit el tudok képzelni magamnak és kívánni se kívánhatnék jobbat. Valaki, aki előtt merek teli szájjal beszélni és annyit enni, amennyi jól esik. Valaki, aki tisztában van a gyenge pontjaimmal és mégsem él vissza velük. Valaki, aki minden nap itt van nekem.

És van valakim, aki sajnos nincs itt minden nap. Ádám. Mióta megszülettem ismerem és azt kell mondjam ő ismer a legjobban széles e világon. Őrülten hálás vagyok neki, mert benne olyasvalakit kaptam az élettől, akire mindig is szükségem volt. Hisz bennem még akkor is, ha én már rég nem hiszek magamban és olyan tanácsokkal lát el, amilyenekkel egy korombeli sem tudna. A családomon leginkább neki köszönhettem, hogy ilyenné lettem és, hogy az vagyok aki. És elsőként rajta keresztül ismertem meg az őszinte, feltételek nélküli barátságot, amit azóta másoknak is át tudok adni. És azt hiszem erről kell szólnia.

Találunk valakit. Valakit, aki mellett önmagunk lehetünk. Valakit, aki úgy fogad el minket, ahogy vagyunk. Beleértve a legőrültebb szokásainkat és dilijeinket is. Egy barátot találunk.

Befelé szeress

Már megint itt vagy? Látszik, hogy nem bírod nélkülem! Vagy csak azért vagy itt, hogy mégis legyél valahol és csinálj valami értelmeset a szemeddel? Nem emlékeztet valamire rémesen a szitu, amit vázoltam? Nem? Még most sem? Pedig már legalább 5 szót elolvastál ezidáig. De, ha nem hát nem.

Elvégre azért vagyok ÉN itt, hogy elmondjam mire is hajaz veszettül a dolog! Én legalább tudom miért vagyok itt - na de nem is húzom tovább a kis agyadat, belecsapok a közepébe.

A mai "szerelmi" kapcsolatokra, arra játszok rá a bevezetőben. Igen, tökre direkt csináltam - nem túl zseniális, mi? Azt kell mondjam épp annyira tragikusan vezettem fel a témát, mit amilyen tragikus maga a téma.
Szerelem. Annyira szép szó és mi annyira elcsúfítjuk. Mondd, mégis mire asszociálsz, ha meghallod vagy meglátod ezt a gyönyörű emberalkotta szót? A feltétel nélküli boldogság? A nyakamat rá, hogy nem. Vannak a depresszív típusok, akik azonnal a szenvedésre, a fájdalmaikra gondolnak és már sercen is a borotvapenge a csuklójukon. Bravó társadalom!

Aztán ott vannak azok, akiknek beugrált az agyába a fékeveszett smárolás, szinte hallják fülükben a kicsatolódó övek és melltartókapcsok hangját. Szerelem ez? Hát persze. Szerelem a testiségbe. Egészen addig, amíg valaki jól át nem veri őket, és aztán ők is az első kategóriába kerülnek. Azzal a pici különbséggel, hogy nekik még az ereiket sem kell felvágniuk, a szifilisz vagy az AIDS kinyírja őket maguk helyett. Bravó társadalom!
És akkor jöjjenek végül, de nem utolsó sorban - csak mert nem diszkriminálunk, ugyebár - a legártalmatlanabbnak tűnő egyedek. Hogy kik is ők? Hát a nyálas romantikusok. Gyertya, habfürdő, picsogós film - lehetőleg egy rossz, ZS kategóriás szégyen a diznicsenelről - és persze önsajnáltató Facebook posztok. Mindezt persze addig, amíg találnak valakit, akik elrebegi nekik az epedve várt szót - ha nem jöttél volna rá, igen a szeretlek az - és belépnek a kettes típusba, majd szép gyorsan egyeskévé fejlődnek. Bravó társadalom.

De ha már megpendítettem a bűvös varázsszót - még mindig a szeretlek -, akkor tovább is mennék ezen a szálon. Ugyebár, a legtöbbször akkor machinálunk ezzel az amúgy tényleg mély jelentésű szóval, ha van valakink. Magyarán: kapcsolatban élünk.
Mégis, mondjátok már meg nekem, milyen kapcsolatok ezek igazából? Az egész arról, szól, hogy legyünk valakivel. Hogy kiírhassuk a közösségi oldalakra, hogy mi most már aztán "kapcsolatban" vagyunk. És akkor megkérdezném ismét, hol van az a híres-neves boldogság?
Egy dolog biztos: nem az anyagias, felszínes XXI. századi tiniszerelmekben az biztos - jó kimondom örüljetek: tisztelet a kivételnek; mert tényleg vannak, még ha ritkábbak, mint a vakolatlan tinilányok, akkor is léteznek. És a kivételeken túl példák is vannak!
Nagyszüleink generációja. Ne nevess, komolyan beszélek! Nagyszüleim idén lesznek 50 éves házasok. 50 éves, BOLDOG házasok. Drága Papám a mai napig a leggyönyörűbb nőnek tartja a földön az én áldott Mamikámat és ehhez nincs szükségük se WiFi-re, se okostelefonra, sőt semmire sincs szükségük. Az ő lelkükben még anno, egy klisémentes világban kialakult valami, amit sok gyerkőc talán soha nem fog megtapasztalni, ha azon az úton haladunk, amelyiken.

És tudjátok, nem azért hoztam a nagyszüleimet példaként, mert egy befásult csaj vagyok, mert nem. Azért, mert jó érzés boldognak látni őket és akarom, hogy mindenki tudjon róla, hogy a szerelem létezik. Még akkor is, ha mi foggal körömmel megpróbáljuk széttépni és kiirtani a tényleges szerelmet anyagias világunkból.
Nem kell! Semmi sem kell! Ne legyen benned kényszeres vágyakozás egy társ iránt! Egyedül épp oly zseniális vagy, mint valaki más oldalán! És belefásulnod sem kell egy boldogtalan kapcsolatba! Vagy ezt akarod? Egész életedben egy olyan férfi ingeit vasalni, aki bár gyémántgyűrűt húz az ujjadra, mégsem tud semmit nyújtani neked? Ezt akarod? Ne ezt akard.
Akard a boldogságot és akard, hogy akkor is rendelkezz vele, ha semmi mással nem. Ne a szerelmen, a kapcsolatban élés útján akarj boldog lenni. Legyél boldog és majd rád talál a szerelem. Amikor majd őszintén kimondhatod szeretlek és még csak belehalnod sem kell.

Tudom, begépelni ezeket a nagy szavakat könnyű, de annál nehezebb így élni. Mégis ki ne akarna apró-cseprő ajándékokat kapni néhanapján, melyikünknek ne esne jól egy hideg őszi délutánon hozzábújni, ha fázunk vagy egyszerűen csak tudni, hogy tartozunk valakihez. Mégis, azt mondom nektek drága Olvasóim, csak olyanoknak adjuk meg ezt az örömöt, akik méltók arra, hogy mindezt velünk éljék meg.

Na, tudod már miért vagy itt? Remélem most már bírod nélkülem és a saját boldogságod érdekében vagy "mindössze" itt.

Gondolj

Miről szól az életed? Magadról vagy másokról? És miről kéne szólnia? Magadról vagy másokról?

Ezek igazából mind költői kérdések és még én magam sem tudom rájuk  választ. Akkor te meg honnan is tudhatnád, kedves Olvasóm?
Egy dologban azonban vagyok csak biztos szerény kis földi életünket illetően: Ádáz megfelelési kényszer hajt bennünket. Meg akarunk felelni. A társadalmi elvárásoknak, magunknak és végső soron másoknak. Vagyis inkább másoknak.
A közösségünk népszerű, befogadott tagjai akarunk lenni - egészséges emberi vágy. Amit azonban megteszünk a cél érdekében, no az közel sem ép elmére vall, sőt. Veszítsd el az agyad és őrült leszel. Veszítsd el a lelked és sikeres leszel. Veszítsd el mindkettőt, s máris elfogadott leszel.
De hol a boldogság? És hol vagy te, kedvesem? Az öt éves, ártatlan éned üszke lenne arra, aki most vagy? Gondolj csak bele, hagyok rá időt... Azt mondtam gondolj bele,nem azt, hogy olvass tovább!
Ez a mi bajunk. Átrohanunk az életünkön, lehagyva saját magunkat és elfelejtve kik is vagyunk. Te, ki most soraimat olvasod, emlékszel még miért indultál el azon az úton, amin most vagy? Merre vannak most a céljaid? Szem előtt tartod őket, vagy csak a farzsebedben, a pénztárcád mellett?
Miért lettél az aki? Te akartad, vagy csak ilyenné tettek? Formálható viaszbáb vagy, kit kedvére formálhat az élet. De nem is az élet formál téged aranyom, hanem azok, akik minden egyes napon rád lehelik végtelen szeretetüket. De miből is áll ez a szeretet az esetek nagy többségében? "Segíts nekem! Adj nekem! Legyél velem!" duruzsolják ők, s te megteszed, mert nem lehetsz rossz ember. Mikor pedig torkod szakadtából üvöltöd "Segítsetek nekem! Adjatok nekem! Legyetek velem!" ők már sehol sincsenek.
S hol van már az érzés, hogy te jó lélek voltál... Hívnak ismét, s szükségük van rád - mondják ők -, Te pedig fejvesztve rohansz. Majd magadra maradsz a bajban újra. Ismerős nem? Mikor harmadjára hívnak, még csak fel sem emeled a segged az ágyadról, csak nyújtózkodsz egy hatalmasat, önelégült perzsa macska módjára.
Cél elérve: a maguk képére formáltak. Pont olyan lettél belülről is mint ők, ugyanolyan bevakolt, sminkhegyektől eltorzult lett a lelked mint azt arcod. De ezt akartad nem? A fészbukos idézetes oldalakra posztolt képek szerint te jó ember vagy, a többiek a rosszak! Hát persze, miért is ne?!
Miért is vállalnád fel a felelősséget és mondanád meg a tükörképednek: "Ezt most elszúrtuk kislány, de legközelebb okosabbak leszünk!"... Tényleg, miért is? Elvégre így is el lehet éldegélni, hinni a világnak és nem kérdezni. De mit szólnál, ha azt mondanám ez az egész nem a világról szól, hanem Rólad? Hogy nem fog fájni, ha néha vállalod a felelősséget? Sőt, továbbmegyek! Az életed és a személyiségedet egyes egyedül Te magad formálhatod át! Cserbenhagytak? Átvertek? Hazudtak neked és becsaptak?
Miért kéne törődnöd vele, ugyan miért? Nem törhetnek meg, nem tehetnek tönkre - amíg nem hagyod. Hány ismerősöm van, aki azt hiszi boldog, aztán egy szempillantás alatt összetörik óvatosan összeeszkábált kis világa. Boldogok a maguk kis kicsinyes dolgaival - ájfón a kézben, gyémánt a fülben, havonta más pasi a szájban. Napi 7 poszt, 900 lájk, hű mennyi ismerős. Shopping túra, perverz bókok, egyre kijjebb minden ami van. Lejjebb megy az igény, romlik a színvonal, inni kell hogy jó legyen. Egyre több kell és mégse jó. Detoxban kelsz, anyád sír és mégis utálod. Haza se mész, most már te sírsz, anyád mégse utál. Készül a csomó, szorít a kötél, dől a sámli - ENNYI VOLTÁL. 

Nem szól már semmiről az életed. Se magadról se másokról. Hiába tudod már miről kellett volna szólnia: Magadról és másokról.

Lehet másképp

Minden kezdet nehéz, tartja a mondás. Nos igen, ebben van igazság, nem is kevés. De akkor most forduljak vissza, és söpörjem a kukába a terveimet? Csak azért mert nem megy könnyen? 
Nos igen, az is egy életfelfogás. A vesztesek életfelfogása - talán a tiéd is kedves olvasóm! Most valószínűleg rázod a fejed, hogy nem, Te bizony nem adod fel. Vagy talán mégis? Bogarat ültettem a füledbe, mi? Feladós vagyok vagy inkább harcos? 

De térjünk a lényégre: Miért vagyok én itt és mit akarok mindezzel? Egyfelől koptatom a billentyűzetem, hogy aztán kaparhassam a falat egy másikért, másfelől pedig azért, hogy megmutassam lehet ezt máshogy is!
Lehet bizony! És nem, itt már nem csak a kitartásról, a terveid keresztülviteléről van szó! Mindez most már Rólad szól, és Rólam! És a Véleményemről - igen nagy "vé"-vel, mert büszkén vállalom! 

Hogy mit ígérek, ha velem tartasz és hű olvasóm leszel? Makulátlan külsőt, 10 perc alatt omlósra sülő csirkemellet, lágyan a válladra omló, tökéletes hajfürtöket, 2 hétig gyönyörűen fedő körömlakkot. És még kétszer ennyi iróniát. 
Mesélek majd nektek a világról úgy, ahogy én látom, aztán megkérdezek másokat, ők hogyan látják és elmesélem azt is. Szólok nektek olyanokról, akiknek minden sikerült és olyanokról is, akik minden a nap a fejüket verik a falba. Írok majd mosolyokról és az elmaradhatatlan könnyekről, s végül a BOLDOGokról. Azokról, akik átlátják napjaink káoszát és azokról, akik csak úsznak az árral. Szóval, nyíltan kibeszélem majd mindannyitokat, meg olyanokat is, akikről fogalmatok sincs kik, sőt még magamat is.

Hogy miért? Hát persze, hogy a sikerért, a hírnévért és a pénzért. Mi másért ugyan? Nem tán azért, hogy mást is lássatok a saját szemszögeteken kívül? Vagy, hogy kicsit többek legyet és ezzel én is? Ugyan, hisz csak 16 éves vagyok!

Menjetek vagy maradjatok, én innen ugyan nem tágítok. Idegesítő vagyok már most igaz? Tudod: bal egér - jobb sarok!
Ha visszajönnél még ezután is? Örömmel hallanám, s írnék rólad is valamit talán - már ha írsz te is nekem valamit cserébe! Mindenesetre: Legközelebb találkoz(z)unk!