Milyen hosszú az út addig, míg egy barátból újra csak ismerős lesz? És amúgy is, hol a határ a kettő között? Túl sok a kérdés már megint, a francba is. És miért ilyen egyszerű? Mert az. Hatalmas kamu, hogy az élet bonyolult - igen, ezt így 16 év élettapasztalattal -, mert nem az. Hatalmas átjáróház az egész életünk, az emberek csak vonatok benne. Mi pedig saját életünk magányos és esetlen kisgyermekei vagyunk, akik az összeset lekésik.
Én legalábbis. Ha netán sikerül felszállnom, két megálló után lerugdos az ellenőr, mert kiderül rossz vonalra vettem jegyet. Jönnek-mennek, emberek-vonatok, egy és ugyanaz mindkettő. Némelyik vonatba még több érzelem is szorul, mint néhány emberbe. Igen, ma is feltűnően szeretem az embereket. Pedig még mindig boldogság van meg ilyesmi. Csak egyedül. De kibaszottul egyedül. Bocs.
De hogy a fenébe ne lennék ideges? Sorra veszítem el a barátaimat, vagy valami ilyesmi. És hogy miért? Azért mert más vagyok. Nem, nyugi, nem vagyok se szakállas nő és három lábam sincs. Szimplán csak nem vagyok olyan, mint a nagy átlag és mindez idáig azt hittem, hogy a legtöbben erre büszkék. Aztán jött a jólmegérdemelt pofára esés. De térjünk ki egy kicsit rám és hogy miben is vagyok más. Írok. Megszállottan és egyre többet. Verset, prózát, gyakorlatilag mindent, amit el tudtok képzelni. Ez tesz boldoggá. Meg olyan dolgok, amik másokat egyáltalán. Mint például józanul és alkohol nélkül megélni minden egyes hétvégét. És igen, ezáltal mélységesen elítélem társadalmunknak azon részét, amelyik a hétvégi - előrebocsaszóhasználatért - bebaszásokban látja boldogságának fő forrását. Mert hogy ilyen emberekkel vagyok körülvéve. Hogy élesebb és tisztább képet kapjon mindenki: minden egyes hétfő délelőttöm az iskolában azzal telik, hogy azt hallgatom, hogy ki, hol és mennyire volt részeg. Tartsatok maradinak, de én ezt megvetem. Menjen, bulizzon. Áldásom rá. Érezze jól magát. Csak aztán ne a barátnői sztorijából kelljen megtudni mit is csinált. És attól tartok, ekkor az egész már nem az önmagunk jólérzéséről szól. Sokkal inkább egy elkeseredett, tudatalatti segélykiáltás ez, mintsem öröm és boldogság átható érzése. Mert aki csak alkoholtól begőzölt aggyal és tompult érzékekkel tud boldog lenni, azzal valami nincs rendben.
A nagy probléma csak az, hogy a tudatalatti, még be nem ismert problémákat épp úgy nem oldja meg az ivászat, mint a már felszínre tört dolgokat. Sőt, még mélyebbre lök. Bár nem hinném, hogy ezzel bárkinek újat tudok mondani, mert már a csapból is ez folyik. Erről mindenki beszél, arról azonban, hogy mi van ezután, arról senki. Iszik, bulizik, jól van, mindenki őt akarja. Bárcsak Te is olyan lehetnél. Iszol, bulizol, jól vagy, mindenki téged akar. Aztán hazamész. Üres fejjel ülsz az ágyadon és hallgatod a társaid meséjét arról mit csináltál tegnap. Fáj a fejed, ég a gyomrod, forog veled a világ. Nincs semmid a tegnapból. És újra odalent vagy, megint darabokban, csak most még kisebbekben. De nem baj, a hétvégi buli gondolata életben tart. Hetek telnek el fölötted így, és hónapok.
Ül melletted valaki. Mintha ismernéd még régről. Minden idegszálát megfeszítve dolgozik azon, hogy ne ess szét teljesen és közben a szíve szakad bele. Te pedig semmit nem értesz. Te tök jól vagy és, ami bajod van is, azt ő úgysem értheti. Ő nem volt ott veled, ő nem látott úgy és ő amúgy sem tud semmit. Ne vájkáljon már a Te életben azért, mert az övé tökéletes. Találjon jobb szórakozást. Ismerős?
Pedig egyszer a barátod volt. És semmi sem tökéletes körülötte. Hogy honnan tudom? Megéltem és megélem. Olyan emberekért teszek erőfeszítéséket, akiktől semmit nem kapok vissza, pedig rám férne. Mert néha nincs mibe kapaszkodnom. Beteg vagyok. Be kell ismernem és ti úgysem fogtok erről csámcsogni, mert okosak vagytok és amúgy sem tudjátok ki vagyok pontosan. Hogy mi a problémám? Hónapok óta nem alszom. Képtelen vagyok rendesen enni és minden létező fertőző és vírusos betegséget összeszedek. Pedig régen borzasztóan erős immunrendszerem volt. Most álmatlanul forgolódom és önmagam árnyéka vagyok. Hogy hogyan? Saját magamat tettem tönkre. Másokra figyeltem, másokkal törődtem és elhanyagoltam saját magam. Sok ilyen embert ismerek, de némelyikükkel nincs ekkora gáz. Mert rájuk figyel valaki, valaki szemmel tartja őket. Ja, hogy ez a szüleim feladata lenne, mondjátok ti?! Hát persze, a nap 24 órájában ügyelniük kéne a 16 és fél éves lányukra nem? Nem. Okkal vannak barátaink. Azért, hogy figyeljünk egymásra, azért vagyunk. Azért lennénk és én nap, mint nap ezért vagyok még mindig.
De hol vannak azok, akik rám figyelnek? Valaki sokkal fontosabb leköti őket. És hol vagyok én? Figyelem őket, miközben ők figyelnek valaki másra. Egyenes út a széteséshez. De nem, nem hullhatsz darabokra, még csak ketté sem hasadhatsz. Neked maradt a háttér meg a belül szenvedés. Csendesen teszem tönkre saját magam. És mindezt azért, hogy másokat boldognak lássak. Mert engem ez tesz boldoggá. De akkor hol a hiba? - kérdezhetitek jogosan. Elvégre látom őket boldognak, akkor meg mi a francért nem vagyok boldog? És tényleg, miért nem vagyok?
Tudjátok nehéz egyedül boldognak lenni. Nem adhatsz belőle senkinek, és személy szeriné én ebbe bele fogok előbb vagy utóbb bolondulni. Hacsak már meg nem történt. Lassan kezdem tisztán látni saját magamat is. Én vagyok az a vonat, amelyikre mindenki felszáll és a terheléstől egy idő után megszakadva lerobban. És senki nem jön segíteni.
Hacsak... És itt jön képbe egy másik imádott dolga az életemnek. Régebben már említettem, hogy önkénteskedek, ahogy azt is, hogy mindezt egy oviban teszem. Már akkoriban is sokat adott, de a hetekben átéltekhez képest az semmi volt. Az egész úgy kezdődött és azért volt zseniális, mert az egyik legjobb barátnőmmel tölthettem együtt ezt az időt. Mára azonban nagyot fordult a helyzet. Ő ugyanis már nincs ott, csak testben. Tudom, mindenkinek vannak nehéz időszakai. De attól még igazán, én is igényt tarthatnék a lelkére 3 órára a 168-ból. Vagy legalább 2 és félre. De változnak a dolgok, ez így van rendjén. És ott van nekem egy egészen más típusú csoda. A szeretet, ami a gyerkőcökből és az óvónőkből árad. Az érzés, hogy tartozok valahova abban a rövidke időben és azon túl is, hogy feladatom van, hogy számítok valamit. Az ölelések, a mosolyok, egyszerűen az egész hely légköre.
És ezt a szeretet, ezt a csodát viszem magammal és tanulom használni. Mosolygok másokra és megbocsájtok. Mindenkinek jár egy első vagy egy új esély. És szép lassan megindul az a vonat. Mert leugrálnak róla, mert nem olyan fullextrás, mint a többi. De maradnak páran. Beszélgetnek, nevetnek, boldogok, ÉLNEK. Ezt teszem én is. Igaz, hogy betegen és sokkal gyengébben, mint régen, de élek. Nem pedig túlélek. És hiszem, hogy ez a szeretet majd bevonzza azokat, akik figyelnek majd rám magam helyett.
Vonatom hosszú útjának egyik fontos kereszteződésébe zötyögött be lassan, mialatt megírtam ezt a kicsit sem hosszú bejegyzést. Elértem a barátság és köszönőviszony hajszálvékony határát. De egész másmilyen mint képzeltem. Semmi szögesdrót, sehol egy fegyveres őr vagy habzó szájú, vicsorgó kutya, de még csak sötét, vagy hideg sincs. Süt a nap és csicseregnek a madarak, és rózsaszín virággal van teli minden. Átlépem. Lassan, felidézve minden szépet és jót, és nem fáj, nem éget és nem hasít belém sehol. Elengedem a barátoknak mondott emberek kezét, ezután csak csendben figyelem őket. Egyedül repülök tovább, de jó tudni, hogy visszajöhetek és nem kell eltépnem minden köteléket. Boldog vagyok, csak még nem tudok róla. De majd.
De hogy a fenébe ne lennék ideges? Sorra veszítem el a barátaimat, vagy valami ilyesmi. És hogy miért? Azért mert más vagyok. Nem, nyugi, nem vagyok se szakállas nő és három lábam sincs. Szimplán csak nem vagyok olyan, mint a nagy átlag és mindez idáig azt hittem, hogy a legtöbben erre büszkék. Aztán jött a jólmegérdemelt pofára esés. De térjünk ki egy kicsit rám és hogy miben is vagyok más. Írok. Megszállottan és egyre többet. Verset, prózát, gyakorlatilag mindent, amit el tudtok képzelni. Ez tesz boldoggá. Meg olyan dolgok, amik másokat egyáltalán. Mint például józanul és alkohol nélkül megélni minden egyes hétvégét. És igen, ezáltal mélységesen elítélem társadalmunknak azon részét, amelyik a hétvégi - előrebocsaszóhasználatért - bebaszásokban látja boldogságának fő forrását. Mert hogy ilyen emberekkel vagyok körülvéve. Hogy élesebb és tisztább képet kapjon mindenki: minden egyes hétfő délelőttöm az iskolában azzal telik, hogy azt hallgatom, hogy ki, hol és mennyire volt részeg. Tartsatok maradinak, de én ezt megvetem. Menjen, bulizzon. Áldásom rá. Érezze jól magát. Csak aztán ne a barátnői sztorijából kelljen megtudni mit is csinált. És attól tartok, ekkor az egész már nem az önmagunk jólérzéséről szól. Sokkal inkább egy elkeseredett, tudatalatti segélykiáltás ez, mintsem öröm és boldogság átható érzése. Mert aki csak alkoholtól begőzölt aggyal és tompult érzékekkel tud boldog lenni, azzal valami nincs rendben.
A nagy probléma csak az, hogy a tudatalatti, még be nem ismert problémákat épp úgy nem oldja meg az ivászat, mint a már felszínre tört dolgokat. Sőt, még mélyebbre lök. Bár nem hinném, hogy ezzel bárkinek újat tudok mondani, mert már a csapból is ez folyik. Erről mindenki beszél, arról azonban, hogy mi van ezután, arról senki. Iszik, bulizik, jól van, mindenki őt akarja. Bárcsak Te is olyan lehetnél. Iszol, bulizol, jól vagy, mindenki téged akar. Aztán hazamész. Üres fejjel ülsz az ágyadon és hallgatod a társaid meséjét arról mit csináltál tegnap. Fáj a fejed, ég a gyomrod, forog veled a világ. Nincs semmid a tegnapból. És újra odalent vagy, megint darabokban, csak most még kisebbekben. De nem baj, a hétvégi buli gondolata életben tart. Hetek telnek el fölötted így, és hónapok.
Ül melletted valaki. Mintha ismernéd még régről. Minden idegszálát megfeszítve dolgozik azon, hogy ne ess szét teljesen és közben a szíve szakad bele. Te pedig semmit nem értesz. Te tök jól vagy és, ami bajod van is, azt ő úgysem értheti. Ő nem volt ott veled, ő nem látott úgy és ő amúgy sem tud semmit. Ne vájkáljon már a Te életben azért, mert az övé tökéletes. Találjon jobb szórakozást. Ismerős?
Pedig egyszer a barátod volt. És semmi sem tökéletes körülötte. Hogy honnan tudom? Megéltem és megélem. Olyan emberekért teszek erőfeszítéséket, akiktől semmit nem kapok vissza, pedig rám férne. Mert néha nincs mibe kapaszkodnom. Beteg vagyok. Be kell ismernem és ti úgysem fogtok erről csámcsogni, mert okosak vagytok és amúgy sem tudjátok ki vagyok pontosan. Hogy mi a problémám? Hónapok óta nem alszom. Képtelen vagyok rendesen enni és minden létező fertőző és vírusos betegséget összeszedek. Pedig régen borzasztóan erős immunrendszerem volt. Most álmatlanul forgolódom és önmagam árnyéka vagyok. Hogy hogyan? Saját magamat tettem tönkre. Másokra figyeltem, másokkal törődtem és elhanyagoltam saját magam. Sok ilyen embert ismerek, de némelyikükkel nincs ekkora gáz. Mert rájuk figyel valaki, valaki szemmel tartja őket. Ja, hogy ez a szüleim feladata lenne, mondjátok ti?! Hát persze, a nap 24 órájában ügyelniük kéne a 16 és fél éves lányukra nem? Nem. Okkal vannak barátaink. Azért, hogy figyeljünk egymásra, azért vagyunk. Azért lennénk és én nap, mint nap ezért vagyok még mindig.
De hol vannak azok, akik rám figyelnek? Valaki sokkal fontosabb leköti őket. És hol vagyok én? Figyelem őket, miközben ők figyelnek valaki másra. Egyenes út a széteséshez. De nem, nem hullhatsz darabokra, még csak ketté sem hasadhatsz. Neked maradt a háttér meg a belül szenvedés. Csendesen teszem tönkre saját magam. És mindezt azért, hogy másokat boldognak lássak. Mert engem ez tesz boldoggá. De akkor hol a hiba? - kérdezhetitek jogosan. Elvégre látom őket boldognak, akkor meg mi a francért nem vagyok boldog? És tényleg, miért nem vagyok?
Tudjátok nehéz egyedül boldognak lenni. Nem adhatsz belőle senkinek, és személy szeriné én ebbe bele fogok előbb vagy utóbb bolondulni. Hacsak már meg nem történt. Lassan kezdem tisztán látni saját magamat is. Én vagyok az a vonat, amelyikre mindenki felszáll és a terheléstől egy idő után megszakadva lerobban. És senki nem jön segíteni.
Hacsak... És itt jön képbe egy másik imádott dolga az életemnek. Régebben már említettem, hogy önkénteskedek, ahogy azt is, hogy mindezt egy oviban teszem. Már akkoriban is sokat adott, de a hetekben átéltekhez képest az semmi volt. Az egész úgy kezdődött és azért volt zseniális, mert az egyik legjobb barátnőmmel tölthettem együtt ezt az időt. Mára azonban nagyot fordult a helyzet. Ő ugyanis már nincs ott, csak testben. Tudom, mindenkinek vannak nehéz időszakai. De attól még igazán, én is igényt tarthatnék a lelkére 3 órára a 168-ból. Vagy legalább 2 és félre. De változnak a dolgok, ez így van rendjén. És ott van nekem egy egészen más típusú csoda. A szeretet, ami a gyerkőcökből és az óvónőkből árad. Az érzés, hogy tartozok valahova abban a rövidke időben és azon túl is, hogy feladatom van, hogy számítok valamit. Az ölelések, a mosolyok, egyszerűen az egész hely légköre.
És ezt a szeretet, ezt a csodát viszem magammal és tanulom használni. Mosolygok másokra és megbocsájtok. Mindenkinek jár egy első vagy egy új esély. És szép lassan megindul az a vonat. Mert leugrálnak róla, mert nem olyan fullextrás, mint a többi. De maradnak páran. Beszélgetnek, nevetnek, boldogok, ÉLNEK. Ezt teszem én is. Igaz, hogy betegen és sokkal gyengébben, mint régen, de élek. Nem pedig túlélek. És hiszem, hogy ez a szeretet majd bevonzza azokat, akik figyelnek majd rám magam helyett.
Vonatom hosszú útjának egyik fontos kereszteződésébe zötyögött be lassan, mialatt megírtam ezt a kicsit sem hosszú bejegyzést. Elértem a barátság és köszönőviszony hajszálvékony határát. De egész másmilyen mint képzeltem. Semmi szögesdrót, sehol egy fegyveres őr vagy habzó szájú, vicsorgó kutya, de még csak sötét, vagy hideg sincs. Süt a nap és csicseregnek a madarak, és rózsaszín virággal van teli minden. Átlépem. Lassan, felidézve minden szépet és jót, és nem fáj, nem éget és nem hasít belém sehol. Elengedem a barátoknak mondott emberek kezét, ezután csak csendben figyelem őket. Egyedül repülök tovább, de jó tudni, hogy visszajöhetek és nem kell eltépnem minden köteléket. Boldog vagyok, csak még nem tudok róla. De majd.
