Boldogság. Űzzük, hajszoljuk, foggal-körömmel ragaszkodunk hozzá és mindeközben észrevétlen kicsusszan a kezeink közül. Azt hisszük, semmi közünk hozzá és még csak meg sem közelítjük a boldogság-állapotát, holott... közelebb van, mint hinnénk.
Joggal kérdezheted, Kedves Olvasóm, hogy én most boldog vagyok-e?! Én pedig ösztönösen rávágnám kérdésedre, hogy egészen biztosan nem. De hogy miért is nem, azt meg nem tudnám mondani elsőre. Persze, felsorolhatnám a problémáimat, de azok nem igazi okok. Hosszú gondolkodás után jutottam arra a megállapításra, hogy ha boldogtalan vagyok, annak egyes-egyedül én magam vagyok a kiváltó oka.
Tartsatok önzőnek - olykor az is vagyok - , de boldog csak akkor lehetek, ha megengedem magamnak. És ez rátok is igaz. Mai világunk egyik legégetőbb problémája, hogy képtelenek vagyunk boldogok lenni. Elégedetlenek vagyunk azzal, amink van és csak többet és többet akarunk, legyen szó pénzről, ruhákról, barátokról vagy bármi másról. Pedig a boldogságunk kulcsa a legapróbb dolgokban van.
Engedjétek meg, hogy ismét egy személyes élményt hozzak nektek, remélem ezen keresztül sikerül megmutatnom nektek azt amit akarok.
97'-es gyermekként épphogy érvényes rám a törvény, miszerint 50 óra közmunkát kell teljesítenem ahhoz, hogy beülhessek érettségizni. Az - icipicit is logikus - összefüggést sokáig kerestem a két dolog között, és nem állnék neki most kifejteni, mert nem lenne erőtök elolvasni és értelme sem sok lenne. Magának az önkéntes munkának azonban van értelme, nem is kevés. A szomorú helyzet ugyanis az, hogy amit ma, az iskolákban oktatnak elég messze áll a valóságtól és habár kötelezettségből ugyan, de így legalább mind tapasztalunk egy kis életet mielőtt fejest ugranánk bele. A döntés, hogy hol segítesz be, rajtad áll és amint látom, gyakorlatilag bárhová mehetsz, mindenhol örömmel fogadnak két segítő kezet. Egyeseknek ez a széles választék komoly problémát okoz, mert nem igazán tudják mi lenne számukra a megfelelő. Nos, én nem közéjük tartozom.
Amint említésre került az önkéntesség témakör, szinte azonnal tudtam, hogy a legnagyobb helyi óvodában szeretném letölteni az 50 óra közösségi szolgálatot. 3 kedves barátosnémmal fel is kerekedtünk és beállítottunk az oviba. Nem kis meglepetésemre egyik egykori óvónőmbe botlottunk, ami hatalmas mosolyt csalt már az arcomra már az érkezésünk pillanatában. Gyors megegyezés, miszerint péntekenként, párosával megjelenünk és besegítünk, amiben csak lehet. Bezsongva vártuk egyik legkedvesebb barátnőmmel az eljövendő pénteket, annak ellenére, hogy elég nehéz dolgokon mentem és megyek keresztül.
A vártnál is gyorsabban teltek el a napok és már az ovi aulájában találtam magam. Esetlenül, elveszetten kóvályogtunk az új építésű, alig 1 éves óvodaépületben. Ekkor jött el a második meglepetés, ugyanis egy újabb ismerős arc, egy újabb óvónéni bukkant fel és szorongatott halálra szeretetével. És mielőtt még nekiláthattunk volna első feladatunk - viráglocsolás - elvégzésének, megpillantottam az én legkedvesebb óvónőmet, Évit. A pillanat, mikor ő is észrevett, s mindkettőnk mosolya fülig szaladt, felbecsülhetetlen számomra. Hosszú másodperceken keresztül tartott ölelő karjaiban és feléledt minden kisgyermekkori emlékem. Azt hiszem, ott és akkor olyan boldog voltam, mint már régen.
Nagy problémánk, hogy gyorsan felejtünk. Bizonyos dolgokat. Hogy ki sértet meg, ki tartozik 100 forinttal vagy éppen ki lopta el a nyalókánkat elsőben, szinte egész életünk át elkísér minket. Azonban emberi kapcsolatainkról hajlamosak vagyunk könnyen és gyorsan megfeledkezni. Igen, én is. Meg nem tudnám mondani, hogy mikor beszélgettem vagy egyáltalán mikor láttam utoljára az én tündéri Évi óvónénimet. Pedig mennyire nagyon szeretem én őt! Rengeteget köszönhetek neki, ő bátorított kicsiként a legtöbb dologra és nyitotta meg előttem a kreatív dolgok széles tárházát. Le merném fogadni, hogy ha egy picit átgondolod, neked is akad pár ember, akivel nem törődsz annyit, mint megérdemelnék. Általános iskolás osztályfőnök, ovis legjobb barát, régi szomszéd. Pedig ugyan mibe telne felhívni őket vagy a sok közösségi site egyikén megfogalmazni nekik egy kedves üzenetet. Túl önzők vagyunk és várunk. Várjuk, hogy mások keressenek meg minket és mások foglalkozzanak velünk.
Én voltam már "más". De mára belefáradtam, bármennyire is szégyellem. A szívem szakad bele, de már képtelen vagyok én lenni az, akinek nagyobb szüksége van a másikra. A fölöslegesség keserű és szívfacsaró érzése úgy itatja át a napjaimat, mint a fáradtan kiömlött kávé a matyóhímzéses terítőt. Mégis, kicsit sem vagyok boldogtalan. És tudjátok miért? Mert megtanultam elfogadni azt, amim van. És amim nincs. Meg van az a maroknyi - vajmi kevés - barátom, akik még most is itt vannak nekem és a többiek is léteznek. Akikért én ugyanúgy tűzbe tettem volna a kezem, de nekik ez nem kellett. Nincs bennem harag, mindössze egy gyűszűnyi csalódottság és sok-sok szeretetet. Ha őket boldognak láthatom, boldog vagyok én is. És hiába hagytak magamra és hiába kellett nekem is ezt tennem velük, percről percre többet tanulok ebből a helyzetből. Egyre inkább kezdek megnyílni és egyre több emberrel váltok - akár csak egy-két - szót. Könnyebben engedek el és tovább vagyok boldog. Sőt. Nap mint nap, a napjaim minden egyes percében boldog vagyok és nem félek ezt így, mindenki előtt kijelenteni.
Nem az, hogy nem vagyok néha lehangolt vagy kicsit szomorú. De mióta nyitott szemmel járok és élek, s megtapasztaltam milyen ez, ha valakit örökre elragad tőled a sors, igyekszem sokkal boldogabban élni. Mert Ők is ezt akarnák. Hogy boldogok legyünk akkor is, ha ezt már csak nélkülük tehetjük.
Soha sem tudhatjuk mikor szakad vége valami jónak, ezért meg kell tanulunk mindent a lehető legfontosabbnak tekinteni. Egy aprócska napsugarat egy februári reggelen, a forrón gőzölgő tejeskávét vagy akár csak egy rádmosolygó ismeretlent munkába menet. Nincs más út, meg kell tanulnunk, hogy csak akkor lehetünk igazán és tartósan boldogok, ha elengedjük a sérelmeinket és fölülkerekedünk a fájdalmainkon! Tudom, könnyű ezt mondani, de higgyétek el, én is megküzdöttem mindezzel és még most sem mondhatom el magamról, hogy csak a fontos és engem boldogsággal eltöltő dolgokkal törődök, de igyekszem.
Hogy erre rájöjjek, az kellett, hogy kilépjek a komfortzónámból, besétáljak egy tündérbogyókkal és régi óvónénikkel, barátokkal teli épületbe. Bizton állítom, ez a bejegyzés nem születik meg, ha erre nem kerül sor és bizony én magam sem olyan lelkiállapotban lennék, mint amilyenben vagyok most épp. Igen, ezt köszönhetem az engem ujjuk köré csavaró aprócska és ártatlan ovisoknak, az óvónőimnek és mindenkinek. Magamnak. Neked.
Épp ezért, arra kérlek, kedves Olvasóm, nézz magadba. Gondold végig mire és kire szánsz időt, és kikre, mikre nem. Majd gondold végig, boldog vagy-e most, ahogyan élsz. Erre kérlek, semmi többre és még arra, hogy legyél boldog. Magadért, ne másokért. Mert ha boldog vagy, másoknak boldogságot adhatsz, s egyszer talán, hosszú-hosszú évszázadok elteltével a szomorúság egy vidám mese lesz majd utódaink számára.
Joggal kérdezheted, Kedves Olvasóm, hogy én most boldog vagyok-e?! Én pedig ösztönösen rávágnám kérdésedre, hogy egészen biztosan nem. De hogy miért is nem, azt meg nem tudnám mondani elsőre. Persze, felsorolhatnám a problémáimat, de azok nem igazi okok. Hosszú gondolkodás után jutottam arra a megállapításra, hogy ha boldogtalan vagyok, annak egyes-egyedül én magam vagyok a kiváltó oka.
Tartsatok önzőnek - olykor az is vagyok - , de boldog csak akkor lehetek, ha megengedem magamnak. És ez rátok is igaz. Mai világunk egyik legégetőbb problémája, hogy képtelenek vagyunk boldogok lenni. Elégedetlenek vagyunk azzal, amink van és csak többet és többet akarunk, legyen szó pénzről, ruhákról, barátokról vagy bármi másról. Pedig a boldogságunk kulcsa a legapróbb dolgokban van.
Engedjétek meg, hogy ismét egy személyes élményt hozzak nektek, remélem ezen keresztül sikerül megmutatnom nektek azt amit akarok.
97'-es gyermekként épphogy érvényes rám a törvény, miszerint 50 óra közmunkát kell teljesítenem ahhoz, hogy beülhessek érettségizni. Az - icipicit is logikus - összefüggést sokáig kerestem a két dolog között, és nem állnék neki most kifejteni, mert nem lenne erőtök elolvasni és értelme sem sok lenne. Magának az önkéntes munkának azonban van értelme, nem is kevés. A szomorú helyzet ugyanis az, hogy amit ma, az iskolákban oktatnak elég messze áll a valóságtól és habár kötelezettségből ugyan, de így legalább mind tapasztalunk egy kis életet mielőtt fejest ugranánk bele. A döntés, hogy hol segítesz be, rajtad áll és amint látom, gyakorlatilag bárhová mehetsz, mindenhol örömmel fogadnak két segítő kezet. Egyeseknek ez a széles választék komoly problémát okoz, mert nem igazán tudják mi lenne számukra a megfelelő. Nos, én nem közéjük tartozom.
Amint említésre került az önkéntesség témakör, szinte azonnal tudtam, hogy a legnagyobb helyi óvodában szeretném letölteni az 50 óra közösségi szolgálatot. 3 kedves barátosnémmal fel is kerekedtünk és beállítottunk az oviba. Nem kis meglepetésemre egyik egykori óvónőmbe botlottunk, ami hatalmas mosolyt csalt már az arcomra már az érkezésünk pillanatában. Gyors megegyezés, miszerint péntekenként, párosával megjelenünk és besegítünk, amiben csak lehet. Bezsongva vártuk egyik legkedvesebb barátnőmmel az eljövendő pénteket, annak ellenére, hogy elég nehéz dolgokon mentem és megyek keresztül.
A vártnál is gyorsabban teltek el a napok és már az ovi aulájában találtam magam. Esetlenül, elveszetten kóvályogtunk az új építésű, alig 1 éves óvodaépületben. Ekkor jött el a második meglepetés, ugyanis egy újabb ismerős arc, egy újabb óvónéni bukkant fel és szorongatott halálra szeretetével. És mielőtt még nekiláthattunk volna első feladatunk - viráglocsolás - elvégzésének, megpillantottam az én legkedvesebb óvónőmet, Évit. A pillanat, mikor ő is észrevett, s mindkettőnk mosolya fülig szaladt, felbecsülhetetlen számomra. Hosszú másodperceken keresztül tartott ölelő karjaiban és feléledt minden kisgyermekkori emlékem. Azt hiszem, ott és akkor olyan boldog voltam, mint már régen.
Nagy problémánk, hogy gyorsan felejtünk. Bizonyos dolgokat. Hogy ki sértet meg, ki tartozik 100 forinttal vagy éppen ki lopta el a nyalókánkat elsőben, szinte egész életünk át elkísér minket. Azonban emberi kapcsolatainkról hajlamosak vagyunk könnyen és gyorsan megfeledkezni. Igen, én is. Meg nem tudnám mondani, hogy mikor beszélgettem vagy egyáltalán mikor láttam utoljára az én tündéri Évi óvónénimet. Pedig mennyire nagyon szeretem én őt! Rengeteget köszönhetek neki, ő bátorított kicsiként a legtöbb dologra és nyitotta meg előttem a kreatív dolgok széles tárházát. Le merném fogadni, hogy ha egy picit átgondolod, neked is akad pár ember, akivel nem törődsz annyit, mint megérdemelnék. Általános iskolás osztályfőnök, ovis legjobb barát, régi szomszéd. Pedig ugyan mibe telne felhívni őket vagy a sok közösségi site egyikén megfogalmazni nekik egy kedves üzenetet. Túl önzők vagyunk és várunk. Várjuk, hogy mások keressenek meg minket és mások foglalkozzanak velünk.
Én voltam már "más". De mára belefáradtam, bármennyire is szégyellem. A szívem szakad bele, de már képtelen vagyok én lenni az, akinek nagyobb szüksége van a másikra. A fölöslegesség keserű és szívfacsaró érzése úgy itatja át a napjaimat, mint a fáradtan kiömlött kávé a matyóhímzéses terítőt. Mégis, kicsit sem vagyok boldogtalan. És tudjátok miért? Mert megtanultam elfogadni azt, amim van. És amim nincs. Meg van az a maroknyi - vajmi kevés - barátom, akik még most is itt vannak nekem és a többiek is léteznek. Akikért én ugyanúgy tűzbe tettem volna a kezem, de nekik ez nem kellett. Nincs bennem harag, mindössze egy gyűszűnyi csalódottság és sok-sok szeretetet. Ha őket boldognak láthatom, boldog vagyok én is. És hiába hagytak magamra és hiába kellett nekem is ezt tennem velük, percről percre többet tanulok ebből a helyzetből. Egyre inkább kezdek megnyílni és egyre több emberrel váltok - akár csak egy-két - szót. Könnyebben engedek el és tovább vagyok boldog. Sőt. Nap mint nap, a napjaim minden egyes percében boldog vagyok és nem félek ezt így, mindenki előtt kijelenteni.
Nem az, hogy nem vagyok néha lehangolt vagy kicsit szomorú. De mióta nyitott szemmel járok és élek, s megtapasztaltam milyen ez, ha valakit örökre elragad tőled a sors, igyekszem sokkal boldogabban élni. Mert Ők is ezt akarnák. Hogy boldogok legyünk akkor is, ha ezt már csak nélkülük tehetjük.
Soha sem tudhatjuk mikor szakad vége valami jónak, ezért meg kell tanulunk mindent a lehető legfontosabbnak tekinteni. Egy aprócska napsugarat egy februári reggelen, a forrón gőzölgő tejeskávét vagy akár csak egy rádmosolygó ismeretlent munkába menet. Nincs más út, meg kell tanulnunk, hogy csak akkor lehetünk igazán és tartósan boldogok, ha elengedjük a sérelmeinket és fölülkerekedünk a fájdalmainkon! Tudom, könnyű ezt mondani, de higgyétek el, én is megküzdöttem mindezzel és még most sem mondhatom el magamról, hogy csak a fontos és engem boldogsággal eltöltő dolgokkal törődök, de igyekszem.
Hogy erre rájöjjek, az kellett, hogy kilépjek a komfortzónámból, besétáljak egy tündérbogyókkal és régi óvónénikkel, barátokkal teli épületbe. Bizton állítom, ez a bejegyzés nem születik meg, ha erre nem kerül sor és bizony én magam sem olyan lelkiállapotban lennék, mint amilyenben vagyok most épp. Igen, ezt köszönhetem az engem ujjuk köré csavaró aprócska és ártatlan ovisoknak, az óvónőimnek és mindenkinek. Magamnak. Neked.
Épp ezért, arra kérlek, kedves Olvasóm, nézz magadba. Gondold végig mire és kire szánsz időt, és kikre, mikre nem. Majd gondold végig, boldog vagy-e most, ahogyan élsz. Erre kérlek, semmi többre és még arra, hogy legyél boldog. Magadért, ne másokért. Mert ha boldog vagy, másoknak boldogságot adhatsz, s egyszer talán, hosszú-hosszú évszázadok elteltével a szomorúság egy vidám mese lesz majd utódaink számára.