Légy boldog. Most.

Boldogság. Űzzük, hajszoljuk, foggal-körömmel ragaszkodunk hozzá és mindeközben észrevétlen kicsusszan a kezeink közül. Azt hisszük, semmi közünk hozzá és még csak meg sem közelítjük a boldogság-állapotát, holott... közelebb van, mint hinnénk.

Joggal kérdezheted, Kedves Olvasóm, hogy én most boldog vagyok-e?! Én pedig ösztönösen rávágnám kérdésedre, hogy egészen biztosan nem. De hogy miért is nem, azt meg nem tudnám mondani elsőre. Persze, felsorolhatnám a problémáimat, de azok nem igazi okok. Hosszú gondolkodás után jutottam arra a megállapításra, hogy ha boldogtalan vagyok, annak egyes-egyedül én magam vagyok a kiváltó oka. 
Tartsatok önzőnek - olykor az is vagyok - , de boldog csak akkor lehetek, ha megengedem magamnak. És ez rátok is igaz. Mai világunk egyik legégetőbb problémája, hogy képtelenek vagyunk boldogok lenni. Elégedetlenek vagyunk azzal, amink van és csak többet és többet akarunk, legyen szó pénzről, ruhákról, barátokról vagy bármi másról. Pedig a boldogságunk kulcsa a legapróbb dolgokban van.

Engedjétek meg, hogy ismét egy személyes élményt hozzak nektek, remélem ezen keresztül sikerül megmutatnom nektek azt amit akarok.
97'-es gyermekként épphogy érvényes rám a törvény, miszerint 50 óra közmunkát kell teljesítenem ahhoz, hogy beülhessek érettségizni. Az - icipicit is logikus - összefüggést sokáig kerestem a két dolog között, és nem állnék neki most kifejteni, mert nem lenne erőtök elolvasni és értelme sem sok lenne. Magának az önkéntes munkának azonban van értelme, nem is kevés. A szomorú helyzet ugyanis az, hogy amit ma, az iskolákban oktatnak elég messze áll a valóságtól és habár kötelezettségből ugyan, de így legalább mind tapasztalunk egy kis életet mielőtt fejest ugranánk bele. A döntés, hogy hol segítesz be, rajtad áll és amint látom, gyakorlatilag bárhová mehetsz, mindenhol örömmel fogadnak két segítő kezet. Egyeseknek ez a széles választék komoly problémát okoz, mert nem igazán tudják mi lenne számukra a megfelelő. Nos, én nem közéjük tartozom.

Amint említésre került az önkéntesség témakör, szinte azonnal tudtam, hogy a legnagyobb helyi óvodában szeretném letölteni az 50 óra közösségi szolgálatot. 3 kedves barátosnémmal fel is kerekedtünk és beállítottunk az oviba. Nem kis meglepetésemre egyik egykori óvónőmbe botlottunk, ami hatalmas mosolyt csalt már az arcomra már az érkezésünk pillanatában. Gyors megegyezés, miszerint péntekenként, párosával megjelenünk és besegítünk, amiben csak lehet. Bezsongva vártuk egyik legkedvesebb barátnőmmel az eljövendő pénteket, annak ellenére, hogy elég nehéz dolgokon mentem és megyek keresztül. 
A vártnál is gyorsabban teltek el a napok és már az ovi aulájában találtam magam. Esetlenül, elveszetten kóvályogtunk az új építésű, alig 1 éves óvodaépületben. Ekkor jött el a második meglepetés, ugyanis egy újabb ismerős arc, egy újabb óvónéni bukkant fel és szorongatott halálra szeretetével. És mielőtt még nekiláthattunk volna első feladatunk - viráglocsolás - elvégzésének, megpillantottam az én legkedvesebb óvónőmet, Évit. A pillanat, mikor ő is észrevett, s mindkettőnk mosolya fülig szaladt, felbecsülhetetlen számomra. Hosszú másodperceken keresztül tartott ölelő karjaiban és feléledt minden kisgyermekkori emlékem. Azt hiszem, ott és akkor olyan boldog voltam, mint már régen.
Nagy problémánk, hogy gyorsan felejtünk. Bizonyos dolgokat. Hogy ki sértet meg, ki tartozik 100 forinttal vagy éppen ki lopta el a nyalókánkat elsőben, szinte egész életünk át elkísér minket. Azonban emberi kapcsolatainkról hajlamosak vagyunk könnyen és gyorsan megfeledkezni. Igen, én is. Meg nem tudnám mondani, hogy mikor beszélgettem vagy egyáltalán mikor láttam utoljára az én tündéri Évi óvónénimet. Pedig mennyire nagyon szeretem én őt! Rengeteget köszönhetek neki, ő bátorított kicsiként a legtöbb dologra és nyitotta meg előttem a kreatív dolgok széles tárházát. Le merném fogadni, hogy ha egy picit átgondolod, neked is akad pár ember, akivel nem törődsz annyit, mint megérdemelnék. Általános iskolás osztályfőnök, ovis legjobb barát, régi szomszéd. Pedig ugyan mibe telne felhívni őket vagy a sok közösségi site egyikén megfogalmazni nekik egy kedves üzenetet. Túl önzők vagyunk és várunk. Várjuk, hogy mások keressenek meg minket és mások foglalkozzanak velünk.

Én voltam már "más". De mára belefáradtam, bármennyire is szégyellem. A szívem szakad bele, de már képtelen vagyok én lenni az, akinek nagyobb szüksége van a másikra. A fölöslegesség keserű és szívfacsaró érzése úgy itatja át a napjaimat, mint a fáradtan kiömlött kávé a matyóhímzéses terítőt. Mégis, kicsit sem vagyok boldogtalan. És tudjátok miért? Mert megtanultam elfogadni azt, amim van. És amim nincs. Meg van az a maroknyi - vajmi kevés - barátom, akik még most is itt vannak nekem és a többiek is léteznek. Akikért én ugyanúgy tűzbe tettem volna a kezem, de nekik ez nem kellett. Nincs bennem harag, mindössze egy gyűszűnyi csalódottság és sok-sok szeretetet. Ha őket boldognak láthatom, boldog vagyok én is. És hiába hagytak magamra és hiába kellett nekem is ezt tennem velük, percről percre többet tanulok ebből a helyzetből. Egyre inkább kezdek megnyílni és egyre több emberrel váltok - akár csak egy-két - szót. Könnyebben engedek el és tovább vagyok  boldog. Sőt. Nap mint nap, a napjaim minden egyes percében boldog vagyok és nem félek ezt így, mindenki előtt kijelenteni. 
Nem az, hogy nem vagyok néha lehangolt vagy kicsit szomorú. De mióta nyitott szemmel járok és élek, s megtapasztaltam milyen ez, ha valakit örökre elragad tőled a sors, igyekszem sokkal boldogabban élni. Mert Ők is ezt akarnák. Hogy boldogok legyünk akkor is, ha ezt már csak nélkülük tehetjük.

Soha sem tudhatjuk mikor szakad vége valami jónak, ezért meg kell tanulunk mindent a lehető legfontosabbnak tekinteni. Egy aprócska napsugarat egy februári reggelen, a forrón gőzölgő tejeskávét vagy akár csak egy rádmosolygó ismeretlent munkába menet. Nincs más út, meg kell tanulnunk, hogy csak akkor lehetünk igazán és tartósan boldogok, ha elengedjük a sérelmeinket és fölülkerekedünk a fájdalmainkon! Tudom, könnyű ezt mondani, de higgyétek el, én is megküzdöttem mindezzel és még most sem mondhatom el magamról, hogy csak a fontos és engem boldogsággal eltöltő dolgokkal törődök, de igyekszem.

Hogy erre rájöjjek, az kellett, hogy kilépjek a komfortzónámból, besétáljak egy tündérbogyókkal és régi óvónénikkel, barátokkal teli épületbe. Bizton állítom, ez a bejegyzés nem születik meg, ha erre nem kerül sor és bizony én magam sem olyan lelkiállapotban lennék, mint amilyenben vagyok most épp. Igen, ezt köszönhetem az engem ujjuk köré csavaró aprócska és ártatlan ovisoknak, az óvónőimnek és mindenkinek. Magamnak. Neked. 

Épp ezért, arra kérlek, kedves Olvasóm, nézz magadba. Gondold végig mire és kire szánsz időt, és kikre, mikre nem. Majd gondold végig, boldog vagy-e most, ahogyan élsz. Erre kérlek, semmi többre és még arra, hogy legyél boldog. Magadért, ne másokért. Mert ha boldog vagy, másoknak boldogságot adhatsz, s egyszer talán, hosszú-hosszú évszázadok elteltével a szomorúság egy vidám mese lesz majd utódaink számára. 

Önelemzés

Tudjátok mi a nagy helyzet? Na az jó, mert én nem, úgyhogy majd meséljetek nekem! Ki se látszok a miből is? Nem is tudom...

Napok óta lavírozok a mosolygjmertképesvagyrá és a mostnemzuhanhatszössze lelkiállapotok között és kezd kicsúszni a lábam alól a talaj. Most persze belekezdhetnénk egy kiadós panaszáradatba, de arra ott a Facebook idővonalam és akkor máris egy fokkal jobban érezhetem majd magam, mert ketten is bekedvelték, hogy nekem milyen rossz. Szóval ilyesmibe nem is bonyolódnék bele, inkább pár érzést hoznék felszínre nektek valahonnan mélyről, hátha magatokra ismertek.

A fölösleges harmadik

Nem rejt túl sok fantáziát ez a kis alcímecske, de annál többet mond. Talán nem is kéne sorokat és az időtöket fecsérelnem erre a témára, mert  a legtöbbünknek ez nem lehet újdonság. De ugye, mikor csinálom én azt, ami helyes lenne? Na ugye.

Vagy. Ő is van, meg amaz is. Amazt is szereted, nem azzal van a baj. Velük van a baj, úgy együtt. Vagyis inkább azzal, hogy Te is ott vagy. Bár ez is csak Téged zavar, őket annyira nem. Lebegsz a tudatlanság állapotában, mikor olyasmiről csevegnek, amihez egy cseppet sem konyítasz - és nagy többségben ilyesmiről fognak -, miközben belül fülsüketítően ordítasz. Kiáltanád, hogy "hé, én is itt vagy és fáj", de ehelyett csak ülsz, mosolyogsz és bólogatsz. Na meg persze úgy teszel, mint aki jól érzi magát. Mert hogy a francba is lennél feljogosítva arra, hogy rosszul érezd magad, ha nekik jó? Na látod.

Néha el-elejtesz egy merészebb mondatot, miszerint nem vagy a legjobb formában. Válaszként kapsz egy két sajnálkozó pillantást, ha szerencséd van még egy ölelést is, aztán tőlük süllyedhetsz vissza a nyomorodba. Elvégre ők mindent megtettek érted. Most már csak magadban keresheted a hibát, különben rossz ember, rossz barát és rossz minden vagy.

Ez a baj a világunkkal. Kibeszéljük magunkból a legféltettebb problémáinkat is olykor, de mindhiába. Süket fülekre találunk. Hiába próbálod megértetni egy boldog emberrel a bánatodat, bármennyire is közel álltok egymáshoz. Ez nem elég. Együttérzés kell, megértés, empátia és beleérzőképesség. És ezeknek a 21. század két lábon járó, állítólag érző droidjai mélységesen híján vannak. Te is, én is, mindenki.

Mégis hiszem, hogy ezen lehet változtatni. Nem kell cirkuszt csinálni, még csak szóvá sem kell tenned, ha nem esik jól. Ha erre képtelen vagy, akkor nem azok közt az emberek közt vagy, akik közt lenned kell. Kerekedj fel - ha úgy tetszik szó szerint - és ismerj meg új embereket. Tárd ki a lelked és hallgasd meg őket! Mindannyiunknak története van, mindenki jön valahonnan és mindannyian tartunk valahová. És vágyunk arra, hogy ez valakit érdekeljen. Ha olyanok közt éljünk a napjainkat, akiket ezek hidegen hagynak, ösztönösen váltunk. Néha csak nagyon lassan, mert félünk, de mindenképp megtesszük.

Legyél hát Te az, aki meglépi ezt. Nyílj ki, keress és találj! Csak akkor kérdezz meg valakit, hogy hogy van, ha érdekel is a válasz. Ha nem is foglalkoztat, inkább adj mosolyogva egy ölelést és állj tovább. Menj arra és addig, ameddig neked jó. Élj úgy, hogy ha megállsz és visszanézel, elégedett lehess az emlékeid látványával és elmondhasd: Szívvel és lélekkel voltam.

Szerelem-fóbia

Ejtettem már szót napjaink kapcsolat-orientáltságáról, ezért nem is szeretném a dolog ezen részét tovább taglalni. Te is tudod és én is tudom, hogy sikk, ha van valakid és menő kapcsolatban élni.

Van azonban egy érdekes csoportja kicsiny társadalmunknak, akik a "Más" kategóriába tartoznak. Akik nem veszik magukra, mert nem ingük. Akiknek ha szerelem, akkor csalódás és ha csalódás, akkor félelem.

Kevés szerelemfób van, de léteznek és köztünk járnak. És talán sokkal egészségesebb ahogy a dogokhoz állnak és büszkén vállalom, hogy azt hiszem közéjük tartozom.
Nem arról van szó, hogy nem vágyunk arra, hogy valaki tiszta szívből szeressen minket, úgy ahogy mi őt. Mert igenis vágyunk rá. Inkább csak félünk. A visszautasítástól, attól, hogy nem kellenénk vagy esetleg épp mi magunk rontanánk el valamit. Igen, én ettől félek a legjobban.

A csapból is a tökéletes kapcsolatok folynak, minden szép és rózsaszín ha párkapcsolatban élsz. Legalábbis annak kéne lennie. Ám én sosem voltam az, akinek bejött az, ami másoknak igen. Nálam mindig hibádzik valami és nem akarok fájdalmat okozni a kiálló töviseimmel. Mégis, mindig megteszem. Családdal, barátokkal. Azokkal, akikkel soha nem tenném.
Úgy érzem, képtelen lennék egy ilyesfajta, mai szabványnak megfelelő kapcsolat kialakítására. Persze, örömmel bújnék hozzá valakihez, a legboldogabb lennék, ha kézenfogva sétálgathatnék valakivel. De mi lenne ha megbántatnám? Velem már megtették és úgy érzem, nem tudnám megtenni valakivel, aki tényleg fontos. Szándékosan nem. De mi van ha... ?!

És ezennel el is érkeztük a 3. ponthoz:

A "Mi van ha... ?" és a "Mi lett volna ha...?"

Egyik legnagyobb hibám, hogy képtelen vagyok elengedni azt, ami elmúlt. Foggal-körömmel kapaszkodok a múltamba, akár jó, akár rossz. És ez rossz.

Rengetegszer agyalok azon, hogy mit kellett volna másképp csinálnom. Hogy jobb lesz-e ettől? Hát persze hogy nem. Sőt. A saját életemet nehezítem meg akarva-akaratlan. És nem vagyok egyedül ezzel, tudom, hogy nem. 

Elengedni azt, ami volt és tiszta szívvel, boldogan várni azt, ami jön. Ez az, amit meg kéne tanulnunk. A múlt megtörtént és megváltoztatott. A jövő pedig még hátra van és megváltoztathat. Egy sokkal jobb iránya. Ha hagyod. Azzá válhatsz, akivé csak szeretnél. Nem kell fölösleges harmadiknak, sem pedig szerelemfóbnak lenned. Felejtsd el azt, ami megkeseríti a mindennapjaidat és fogadj be rengeteg olyasmit, ami csak hozzád ad.

Legyél napról napra több. Adj szeretetet és kapsz is, ne félj. Ha pedig szereteted van, mindened van, ebben biztos lehetsz. Nem izgatnak már a "ha"-k.

Zárszó, magamhoz

Remélem annyira nem voltak borzasztóak a soraim, elvégre még mindig itt vagytok és olvassátok ezt is. Az igazat megvallva ez a bejegyzés egy picit egy számvetés is volt magamnak magamról, remélem elnézitek nekem ezt a kis önzőséget. És ha okosak vagytok, emlékeztek majd erre a kis irományra és felütitek, ha olyanotok van.