Önelemzés

Tudjátok mi a nagy helyzet? Na az jó, mert én nem, úgyhogy majd meséljetek nekem! Ki se látszok a miből is? Nem is tudom...

Napok óta lavírozok a mosolygjmertképesvagyrá és a mostnemzuhanhatszössze lelkiállapotok között és kezd kicsúszni a lábam alól a talaj. Most persze belekezdhetnénk egy kiadós panaszáradatba, de arra ott a Facebook idővonalam és akkor máris egy fokkal jobban érezhetem majd magam, mert ketten is bekedvelték, hogy nekem milyen rossz. Szóval ilyesmibe nem is bonyolódnék bele, inkább pár érzést hoznék felszínre nektek valahonnan mélyről, hátha magatokra ismertek.

A fölösleges harmadik

Nem rejt túl sok fantáziát ez a kis alcímecske, de annál többet mond. Talán nem is kéne sorokat és az időtöket fecsérelnem erre a témára, mert  a legtöbbünknek ez nem lehet újdonság. De ugye, mikor csinálom én azt, ami helyes lenne? Na ugye.

Vagy. Ő is van, meg amaz is. Amazt is szereted, nem azzal van a baj. Velük van a baj, úgy együtt. Vagyis inkább azzal, hogy Te is ott vagy. Bár ez is csak Téged zavar, őket annyira nem. Lebegsz a tudatlanság állapotában, mikor olyasmiről csevegnek, amihez egy cseppet sem konyítasz - és nagy többségben ilyesmiről fognak -, miközben belül fülsüketítően ordítasz. Kiáltanád, hogy "hé, én is itt vagy és fáj", de ehelyett csak ülsz, mosolyogsz és bólogatsz. Na meg persze úgy teszel, mint aki jól érzi magát. Mert hogy a francba is lennél feljogosítva arra, hogy rosszul érezd magad, ha nekik jó? Na látod.

Néha el-elejtesz egy merészebb mondatot, miszerint nem vagy a legjobb formában. Válaszként kapsz egy két sajnálkozó pillantást, ha szerencséd van még egy ölelést is, aztán tőlük süllyedhetsz vissza a nyomorodba. Elvégre ők mindent megtettek érted. Most már csak magadban keresheted a hibát, különben rossz ember, rossz barát és rossz minden vagy.

Ez a baj a világunkkal. Kibeszéljük magunkból a legféltettebb problémáinkat is olykor, de mindhiába. Süket fülekre találunk. Hiába próbálod megértetni egy boldog emberrel a bánatodat, bármennyire is közel álltok egymáshoz. Ez nem elég. Együttérzés kell, megértés, empátia és beleérzőképesség. És ezeknek a 21. század két lábon járó, állítólag érző droidjai mélységesen híján vannak. Te is, én is, mindenki.

Mégis hiszem, hogy ezen lehet változtatni. Nem kell cirkuszt csinálni, még csak szóvá sem kell tenned, ha nem esik jól. Ha erre képtelen vagy, akkor nem azok közt az emberek közt vagy, akik közt lenned kell. Kerekedj fel - ha úgy tetszik szó szerint - és ismerj meg új embereket. Tárd ki a lelked és hallgasd meg őket! Mindannyiunknak története van, mindenki jön valahonnan és mindannyian tartunk valahová. És vágyunk arra, hogy ez valakit érdekeljen. Ha olyanok közt éljünk a napjainkat, akiket ezek hidegen hagynak, ösztönösen váltunk. Néha csak nagyon lassan, mert félünk, de mindenképp megtesszük.

Legyél hát Te az, aki meglépi ezt. Nyílj ki, keress és találj! Csak akkor kérdezz meg valakit, hogy hogy van, ha érdekel is a válasz. Ha nem is foglalkoztat, inkább adj mosolyogva egy ölelést és állj tovább. Menj arra és addig, ameddig neked jó. Élj úgy, hogy ha megállsz és visszanézel, elégedett lehess az emlékeid látványával és elmondhasd: Szívvel és lélekkel voltam.

Szerelem-fóbia

Ejtettem már szót napjaink kapcsolat-orientáltságáról, ezért nem is szeretném a dolog ezen részét tovább taglalni. Te is tudod és én is tudom, hogy sikk, ha van valakid és menő kapcsolatban élni.

Van azonban egy érdekes csoportja kicsiny társadalmunknak, akik a "Más" kategóriába tartoznak. Akik nem veszik magukra, mert nem ingük. Akiknek ha szerelem, akkor csalódás és ha csalódás, akkor félelem.

Kevés szerelemfób van, de léteznek és köztünk járnak. És talán sokkal egészségesebb ahogy a dogokhoz állnak és büszkén vállalom, hogy azt hiszem közéjük tartozom.
Nem arról van szó, hogy nem vágyunk arra, hogy valaki tiszta szívből szeressen minket, úgy ahogy mi őt. Mert igenis vágyunk rá. Inkább csak félünk. A visszautasítástól, attól, hogy nem kellenénk vagy esetleg épp mi magunk rontanánk el valamit. Igen, én ettől félek a legjobban.

A csapból is a tökéletes kapcsolatok folynak, minden szép és rózsaszín ha párkapcsolatban élsz. Legalábbis annak kéne lennie. Ám én sosem voltam az, akinek bejött az, ami másoknak igen. Nálam mindig hibádzik valami és nem akarok fájdalmat okozni a kiálló töviseimmel. Mégis, mindig megteszem. Családdal, barátokkal. Azokkal, akikkel soha nem tenném.
Úgy érzem, képtelen lennék egy ilyesfajta, mai szabványnak megfelelő kapcsolat kialakítására. Persze, örömmel bújnék hozzá valakihez, a legboldogabb lennék, ha kézenfogva sétálgathatnék valakivel. De mi lenne ha megbántatnám? Velem már megtették és úgy érzem, nem tudnám megtenni valakivel, aki tényleg fontos. Szándékosan nem. De mi van ha... ?!

És ezennel el is érkeztük a 3. ponthoz:

A "Mi van ha... ?" és a "Mi lett volna ha...?"

Egyik legnagyobb hibám, hogy képtelen vagyok elengedni azt, ami elmúlt. Foggal-körömmel kapaszkodok a múltamba, akár jó, akár rossz. És ez rossz.

Rengetegszer agyalok azon, hogy mit kellett volna másképp csinálnom. Hogy jobb lesz-e ettől? Hát persze hogy nem. Sőt. A saját életemet nehezítem meg akarva-akaratlan. És nem vagyok egyedül ezzel, tudom, hogy nem. 

Elengedni azt, ami volt és tiszta szívvel, boldogan várni azt, ami jön. Ez az, amit meg kéne tanulnunk. A múlt megtörtént és megváltoztatott. A jövő pedig még hátra van és megváltoztathat. Egy sokkal jobb iránya. Ha hagyod. Azzá válhatsz, akivé csak szeretnél. Nem kell fölösleges harmadiknak, sem pedig szerelemfóbnak lenned. Felejtsd el azt, ami megkeseríti a mindennapjaidat és fogadj be rengeteg olyasmit, ami csak hozzád ad.

Legyél napról napra több. Adj szeretetet és kapsz is, ne félj. Ha pedig szereteted van, mindened van, ebben biztos lehetsz. Nem izgatnak már a "ha"-k.

Zárszó, magamhoz

Remélem annyira nem voltak borzasztóak a soraim, elvégre még mindig itt vagytok és olvassátok ezt is. Az igazat megvallva ez a bejegyzés egy picit egy számvetés is volt magamnak magamról, remélem elnézitek nekem ezt a kis önzőséget. És ha okosak vagytok, emlékeztek majd erre a kis irományra és felütitek, ha olyanotok van.