Sokáig azt hittem, az erő a legyőzhetetlenségben rejlik. Ha mindig győzöl, ha te vagy fölül, erős vagy. Pedig nem. Akkor te nem vagy több, mint legyőzhetetlen. Erősnek lenni nem ezt jelenti, számomra legalábbis. Sok faktor játszik szerepet az erőssé válásban. Kell magabiztosság, fegyelem, alázat, türelem, hit és még annyi minden. Kevés erős, igazán és ténylegesen erős embert ismerek.
* * *
Szerelmes vagyok a vízilabdába, amióta az eszemet tudom. A sportba, úgy, ahogy van; a hazai bajnokságtól kezdve a legrangosabb nemzetközi tornákig igyekszem figyelemmel kísérni a sportágban zajló történéseket, változásokat.
Épp ezért, mikor talán 2013 késő őszén megtudtam, hogy a következő Vízilabda Európa Bajnokságot 2014 júliusában, Budapesten rendezik, mondanom sem kell, lázba jöttem. Rágtam Apa fülét, ő pedig nyugtatgatott, hogy nyugalom, lesz jegyem. Nyugodt voltam. Egészen június közepéig. Amikor még mindig nem volt jegyem. Igen, szétszórt és kissé szenilis vagyok, kiment a fejemből. És akkor, már azt mondták, minden jegy elkelt. Nem volt mit tenni, pár napig letargiában voltam, aztán mikor kezdődött az Eb, maradt a tévé előtt gubbasztás, körömrágás, idegeskedés és nyálcsorgatás. (Mert azért valljuk be, nem semmi srácok, mit srácok, férfiak, nagybetűs Férfiak Ők!)
Aztán egy vasárnapon, egy messzi faluból hazafelé tartva, a kocsiban izzadva négyfős családunk három tagja, mellettem bátyámmal és anyuval kiegészülve azon kezdett agyalni, hogy azért csak menni kéne egy meccsre, de nagyon. Nem is akármelyikre, hanem a másnap rendezendő magyar-horvát rangadóra.
- Hát hogyne - nevetett rajtunk lemondóan apu, egészen hétfő kora estig, mikor ott ültünk a RIA-RIA-HUNGÁRIÁT zúgó tömeg kellős közepében. Nyertünk, örültünk, csoportelsők lettünk, a fiaink mosolyogtak, mi is mosolyogtunk. Boldogan, nevetve, a látottakat kibeszélve utaztunk haza, hogy a tévéképernyőn keresztül izguljuk végig, hogy ki lesz az ellenfelünk az elődöntőben, és magát az elődöntőt is.
Válogatottunk magabiztosan, veretlenül jutott be végül a döntőbe, ahol a szerb csapatot hozta ellenfélként a sors. Ott kell lennem - gondoltam magamban az elődöntők lezárultával.
Másra sem tudtam gondolni, csak arra a hétfő estére, arra az euforikus élményre, amit a több ezer magyar teremtett. Csak még egyszer tapasztalhassam meg! Kalandoztam a legkülönbözőbb apróhirdetésekkel foglalkozó oldalakon, felkutattam az internet legapróbb zugát, de semmi. Vagyis, akadt eladó jegy, persze. Csak nem az én pénztárcámhoz igazítva.
Aztán szombat lett, egy nap volt hátra a döntőig, mi pedig családostul leutaztunk a Balatonra. Anyu is, Apus is, a bátyám is lemondott a dologról. Nekem is azt kellett volna tennem, akkor talán tudtam volna aludni azon a szombat éjszaka. De nem, nem nyugodtam bele. Kattogott az agyam, e-mailek ezreit írtam meg, és végül, vasárnap, igen, a döntő napján vasárnap, délután kettő előtt nagyjából 15 perccel megtudtam, hogy kettőtől egy internetes oldalon talán vásárolhatok jegyet.
Mondanom sem kell azt hiszem, azt a negyed órácskát a lap top előtt görnyedve, a frissítés gombot tizedmásodpercenként leütögetve töltöttem. Egész életemben emlékezni fogok arra a pillanatra. 13. 59-et mutatott az óra, Apu már idegeskedett, hogy menjünk ebédelni, és már én magam is lemondtam az élő mérkőzésről.
- Még egyszer utoljára, jó? - emeltem kérlelőn korgó hasú édesapukámra a tekintetemet, és pont abban a pillanatban, ahogy 14.00-ra váltott a digitális óra, elérhetővé vált a jegyvásárlás opció.
Ott, ültömben azt hiszem kihordtam egy, de inkább 2 szívrohamot. Az utána következő, nagyjából 4 órára csak homályosan emlékszem. Rohanás ebédelni, nyomtatási lehetőséget keresni vasárnap délután, dugóba keveredni az autópályán, rohanni a Hajós Alfréd uszoda felé, és végül beérni.
Ott voltam, teljes életnagyságomban, a bátyámmal karöltve a legelső sorban. A bronzmérkőzést gyomorideggel néztem végig, 2 percenként az eget kémlelve, ugyanis esőt és viharokat ígérve.
Fél kilenckor elkezdődött. Felvezették a két döntős, világ legjobbjainak titulált csapatot. Büszkén, torkunk szakadtából biztattuk az akkor még magabiztosnak látszó Fiainkat, zúgott-zengett az egész uszoda, keveredett a RIA-RIA-HUNGÁRIA a szerb szurkolók kiabálásával.
A himnusz éneklése közben a Fiúkat néztem, emlékszem. Épp a dobogók, a bevonuló csapatok mögötti lelátó első sorába szólt a jegyünk, így mindent láttam. Az arcvonásaikat, a szemük csillanasát, ahogy izmaik megfeszültek. Elszántak voltak, mind a tizenhárman. És velük együtt mind a hatezer szurkoló.
Nem ecsetelném a mérkőzést, azt gondolom, nem vagyok még olyan szinten, hogy bármit is mondhassak a dologról így, nagyközönség előtt. Vagyis mondhatnék, de nem teszem, mert egész másról szeretnék írni és mesélni. A lefújás utáni pillanatokról, arról, amiről csak annyit tárnak a nagyközönség elé, hogy a közönség büszkén méltatta a fiúkat, és harsogta a "szép volt, Fiúk" rigmust.
De ennél sokkal több történt ott, sokkal lélekemelőbb élményben volt részem. Nekem egészen biztosan.
Legyőztek minket a szerbek, ezüstérmesek lettünk. Sejthető volt, nem csak a lefújás pillanatában ébredt rá a nézőközönség. Mégis, abban a pillanatba, ahogy felharsant a meccs végét jelző sípszó, eltört valami. Nem volt már esély a csodára, már csak el kellett hinni, hogy ez ennyi volt. Mindenkinek. Az embereknek otthon, a tévé előtt izgulva vagy a rádiót hallgatva, azoknak, akik épp csak az eredményeket követték, nekünk, kik élőben láttuk a csatát, a médiának, a stábnak, és a Csapatnak.
Eltűnt az elszántság a szemekből. Csalódottság vette át a helyét, biztos vagyok benne, hogy jó pár szempár könnyel is megtelt. Pár perccel a lefújás után az enyém is.
Elkeseredetten, fáradtan másztak ki a Srácain a vízből, magukba roskadva, de büszkén fordultak a közönség felé, és köszönték meg a támogatást, miközben a szerb válogatott - megérdemelten - ünnepelt a medencében és a nézőtéren egyaránt. Mindezt csak a szemem sarkából láttam azonban. Másra figyeltem, egész másra, egyetlen emberre.
A szerbek örömétől hullámzó medence szélén egy ötös számú sapkában játszó, a meccsen triplázó magyar játékos, a legifjabb hősünk, Vámos Marci könyökölt. Nem láttam az arcát, nem tudom milyen kifejezés ült rajta, de biztosan nem mosoly. Mint azóta kiderült, mandulagyulladással játszott, betegen. De nem hinném, hogy ez volt a látottak oka. (Bár ki tudja, elvégre nem látok a lelkébe)
Mégis, rám ez a mozdulat, vagyis épp mozdulatlanság, ez a tett egészen lélekemelően hatott. Egy 22 éves, álmait élő fiatal fiúról írok itt, ne felejtsük el, aki épp akkor nem lett Európa-bajnok saját hazájában. Le merném fogadni, hogy csalódott és elkeseredett volt, de nem feladatom és nem kenyerem egy ismeretlen lelkében vájkálni. Nincs jogom hozzá.
De ott és akkor ráébredtem arra, amit oly sok ideje kérdezgettem magamtól: Mit akarsz az élettől, Nóri? Milyen ember akarsz lenni 5-10 év múlva?
Már tudom. Olyasvalaki akarok lenni, aki a saját álmát éli, az álmáért harcol. Nem akarok akkorra mindent elérni, harcos akarok lenni. Valaki, aki céltudatos és tudja mit akar az életétől, a céljaiért és az álmaiért pedig a végletekig elmegy. Hinni magamban, bízni a döntéseimben, felvállalni azt, aki vagyok, megbánás nélkül.
És a legfontosabb: őszinte, érző ember akarok lenni, aki ha elbukik, nem fél megmutatni a lelket a harcosban. Mert hiszem, hogy a kettő egymás nélkül nincs meg: nem harcolhatsz úgy, hogy nincs lelked, és lelked igazán csak akkor lesz, ha harcolsz. A kudarcok, a csalódások, a hibák, a próbatételek edzenek meg kívül-belül, azok alakulnak sikerré és győzelemmé.
Magyarán, erős ember akarok lenni. Nem fizikálisan, hanem mentálisan és lelkileg. Nekem ehhez egy vízilabda Eb-döntőre kellett eljutnom, ott kaptam meg azt a lökést, amire szükségem volt. És ezért iszonyúan hálás vagyok az ötös sapkában játszó, Vámos Márton nevű fiatalembernek, mert bár ő nem is tud róla, ő az, aki elindított ezen az úton.
Mert láttam, milyen az én elképzeléseim és normáim szerint az őszintén erős ember. És nem az számított, hogy kívülről milyen, pillanatok alatt siklottam át azon, hogy nézett ki. Az érdekelt, az hatott rám, ami áradt belőle, legalábbis hozzám, felém! Úgy, a medence szélén könyökölve áradt belőle az a motiváló erő, amit azóta egyre több emberben meglátok nyomokban.
És tudjátok, bármit megtennék azért, hogy ezt egyszer neki is leírhassam vagy elmondhassam. Mert szerintem, kevés szebb dolog van annál az életben, mint ha az ember motiválhat valakit. Még ha az a motivált valaki csak egyszerű, vidéki, 17 éves lányka csupán. De hogy mit is mondanék neki? Elvégre ezt a regényt, ezt a kesze-kusza, csapongó és néhol értelmetlen gondolatmenetet ki tudja követni?
Elmondanám neki, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy harcol az álmaiért, hogy nem adta fel a nehézségekkor, mert biztosan voltak. Hogy hisz magában, és ezáltal mi is tudunk hinni benne. És talán még annyit, hogy fantasztikus ember, legalábbis én annak látom, így 17 évesen, csacskán és butuskán. Talán elmesélném még, hogy a döntő és az ezüstérmek átadása óta - épp csak 5 napja - mennyit változtam én magam, neki, nekik köszönhetően. És hogy nem én vagyok az egyetlen, aki felnéz rá és az összes csapattársára. Fiatalok százainak nyújtanak támaszt, példát, adnak hitet!
És erre van szükségünk nekünk, felcseperedő generációknak! Ilyen példákra. Erős, tiszteletreméltó emberekre. És még egyszer megköszönném.
Aztán csak reménykednék benne, hogy a kis hablatyom mosolyt csal az arcára egy pillanatra. Mert ha mosolyt csalsz valaki arcára egy szürke hétköznapon, akkor tettél érte valamit. És ha már ő tett értem, értünk annyi mindent, mi is tehetünk érte. És még annyi mindenki másért tehetnénk.
Bárcsak olvasná egyszer. Hogy tudná, azon az estén mindenki nyert, egytől-egyig. Még az is, aki nem tud róla.
Aztán egy vasárnapon, egy messzi faluból hazafelé tartva, a kocsiban izzadva négyfős családunk három tagja, mellettem bátyámmal és anyuval kiegészülve azon kezdett agyalni, hogy azért csak menni kéne egy meccsre, de nagyon. Nem is akármelyikre, hanem a másnap rendezendő magyar-horvát rangadóra.
- Hát hogyne - nevetett rajtunk lemondóan apu, egészen hétfő kora estig, mikor ott ültünk a RIA-RIA-HUNGÁRIÁT zúgó tömeg kellős közepében. Nyertünk, örültünk, csoportelsők lettünk, a fiaink mosolyogtak, mi is mosolyogtunk. Boldogan, nevetve, a látottakat kibeszélve utaztunk haza, hogy a tévéképernyőn keresztül izguljuk végig, hogy ki lesz az ellenfelünk az elődöntőben, és magát az elődöntőt is.
Válogatottunk magabiztosan, veretlenül jutott be végül a döntőbe, ahol a szerb csapatot hozta ellenfélként a sors. Ott kell lennem - gondoltam magamban az elődöntők lezárultával.
Másra sem tudtam gondolni, csak arra a hétfő estére, arra az euforikus élményre, amit a több ezer magyar teremtett. Csak még egyszer tapasztalhassam meg! Kalandoztam a legkülönbözőbb apróhirdetésekkel foglalkozó oldalakon, felkutattam az internet legapróbb zugát, de semmi. Vagyis, akadt eladó jegy, persze. Csak nem az én pénztárcámhoz igazítva.
Aztán szombat lett, egy nap volt hátra a döntőig, mi pedig családostul leutaztunk a Balatonra. Anyu is, Apus is, a bátyám is lemondott a dologról. Nekem is azt kellett volna tennem, akkor talán tudtam volna aludni azon a szombat éjszaka. De nem, nem nyugodtam bele. Kattogott az agyam, e-mailek ezreit írtam meg, és végül, vasárnap, igen, a döntő napján vasárnap, délután kettő előtt nagyjából 15 perccel megtudtam, hogy kettőtől egy internetes oldalon talán vásárolhatok jegyet.
Mondanom sem kell azt hiszem, azt a negyed órácskát a lap top előtt görnyedve, a frissítés gombot tizedmásodpercenként leütögetve töltöttem. Egész életemben emlékezni fogok arra a pillanatra. 13. 59-et mutatott az óra, Apu már idegeskedett, hogy menjünk ebédelni, és már én magam is lemondtam az élő mérkőzésről.
- Még egyszer utoljára, jó? - emeltem kérlelőn korgó hasú édesapukámra a tekintetemet, és pont abban a pillanatban, ahogy 14.00-ra váltott a digitális óra, elérhetővé vált a jegyvásárlás opció.
Ott, ültömben azt hiszem kihordtam egy, de inkább 2 szívrohamot. Az utána következő, nagyjából 4 órára csak homályosan emlékszem. Rohanás ebédelni, nyomtatási lehetőséget keresni vasárnap délután, dugóba keveredni az autópályán, rohanni a Hajós Alfréd uszoda felé, és végül beérni.
Ott voltam, teljes életnagyságomban, a bátyámmal karöltve a legelső sorban. A bronzmérkőzést gyomorideggel néztem végig, 2 percenként az eget kémlelve, ugyanis esőt és viharokat ígérve.
Fél kilenckor elkezdődött. Felvezették a két döntős, világ legjobbjainak titulált csapatot. Büszkén, torkunk szakadtából biztattuk az akkor még magabiztosnak látszó Fiainkat, zúgott-zengett az egész uszoda, keveredett a RIA-RIA-HUNGÁRIA a szerb szurkolók kiabálásával.
A himnusz éneklése közben a Fiúkat néztem, emlékszem. Épp a dobogók, a bevonuló csapatok mögötti lelátó első sorába szólt a jegyünk, így mindent láttam. Az arcvonásaikat, a szemük csillanasát, ahogy izmaik megfeszültek. Elszántak voltak, mind a tizenhárman. És velük együtt mind a hatezer szurkoló.
Nem ecsetelném a mérkőzést, azt gondolom, nem vagyok még olyan szinten, hogy bármit is mondhassak a dologról így, nagyközönség előtt. Vagyis mondhatnék, de nem teszem, mert egész másról szeretnék írni és mesélni. A lefújás utáni pillanatokról, arról, amiről csak annyit tárnak a nagyközönség elé, hogy a közönség büszkén méltatta a fiúkat, és harsogta a "szép volt, Fiúk" rigmust.
De ennél sokkal több történt ott, sokkal lélekemelőbb élményben volt részem. Nekem egészen biztosan.
Legyőztek minket a szerbek, ezüstérmesek lettünk. Sejthető volt, nem csak a lefújás pillanatában ébredt rá a nézőközönség. Mégis, abban a pillanatba, ahogy felharsant a meccs végét jelző sípszó, eltört valami. Nem volt már esély a csodára, már csak el kellett hinni, hogy ez ennyi volt. Mindenkinek. Az embereknek otthon, a tévé előtt izgulva vagy a rádiót hallgatva, azoknak, akik épp csak az eredményeket követték, nekünk, kik élőben láttuk a csatát, a médiának, a stábnak, és a Csapatnak.
Eltűnt az elszántság a szemekből. Csalódottság vette át a helyét, biztos vagyok benne, hogy jó pár szempár könnyel is megtelt. Pár perccel a lefújás után az enyém is.
Elkeseredetten, fáradtan másztak ki a Srácain a vízből, magukba roskadva, de büszkén fordultak a közönség felé, és köszönték meg a támogatást, miközben a szerb válogatott - megérdemelten - ünnepelt a medencében és a nézőtéren egyaránt. Mindezt csak a szemem sarkából láttam azonban. Másra figyeltem, egész másra, egyetlen emberre.
A szerbek örömétől hullámzó medence szélén egy ötös számú sapkában játszó, a meccsen triplázó magyar játékos, a legifjabb hősünk, Vámos Marci könyökölt. Nem láttam az arcát, nem tudom milyen kifejezés ült rajta, de biztosan nem mosoly. Mint azóta kiderült, mandulagyulladással játszott, betegen. De nem hinném, hogy ez volt a látottak oka. (Bár ki tudja, elvégre nem látok a lelkébe)
Mégis, rám ez a mozdulat, vagyis épp mozdulatlanság, ez a tett egészen lélekemelően hatott. Egy 22 éves, álmait élő fiatal fiúról írok itt, ne felejtsük el, aki épp akkor nem lett Európa-bajnok saját hazájában. Le merném fogadni, hogy csalódott és elkeseredett volt, de nem feladatom és nem kenyerem egy ismeretlen lelkében vájkálni. Nincs jogom hozzá.
De ott és akkor ráébredtem arra, amit oly sok ideje kérdezgettem magamtól: Mit akarsz az élettől, Nóri? Milyen ember akarsz lenni 5-10 év múlva?
Már tudom. Olyasvalaki akarok lenni, aki a saját álmát éli, az álmáért harcol. Nem akarok akkorra mindent elérni, harcos akarok lenni. Valaki, aki céltudatos és tudja mit akar az életétől, a céljaiért és az álmaiért pedig a végletekig elmegy. Hinni magamban, bízni a döntéseimben, felvállalni azt, aki vagyok, megbánás nélkül.
És a legfontosabb: őszinte, érző ember akarok lenni, aki ha elbukik, nem fél megmutatni a lelket a harcosban. Mert hiszem, hogy a kettő egymás nélkül nincs meg: nem harcolhatsz úgy, hogy nincs lelked, és lelked igazán csak akkor lesz, ha harcolsz. A kudarcok, a csalódások, a hibák, a próbatételek edzenek meg kívül-belül, azok alakulnak sikerré és győzelemmé.
Magyarán, erős ember akarok lenni. Nem fizikálisan, hanem mentálisan és lelkileg. Nekem ehhez egy vízilabda Eb-döntőre kellett eljutnom, ott kaptam meg azt a lökést, amire szükségem volt. És ezért iszonyúan hálás vagyok az ötös sapkában játszó, Vámos Márton nevű fiatalembernek, mert bár ő nem is tud róla, ő az, aki elindított ezen az úton.
Mert láttam, milyen az én elképzeléseim és normáim szerint az őszintén erős ember. És nem az számított, hogy kívülről milyen, pillanatok alatt siklottam át azon, hogy nézett ki. Az érdekelt, az hatott rám, ami áradt belőle, legalábbis hozzám, felém! Úgy, a medence szélén könyökölve áradt belőle az a motiváló erő, amit azóta egyre több emberben meglátok nyomokban.
És tudjátok, bármit megtennék azért, hogy ezt egyszer neki is leírhassam vagy elmondhassam. Mert szerintem, kevés szebb dolog van annál az életben, mint ha az ember motiválhat valakit. Még ha az a motivált valaki csak egyszerű, vidéki, 17 éves lányka csupán. De hogy mit is mondanék neki? Elvégre ezt a regényt, ezt a kesze-kusza, csapongó és néhol értelmetlen gondolatmenetet ki tudja követni?
Elmondanám neki, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy harcol az álmaiért, hogy nem adta fel a nehézségekkor, mert biztosan voltak. Hogy hisz magában, és ezáltal mi is tudunk hinni benne. És talán még annyit, hogy fantasztikus ember, legalábbis én annak látom, így 17 évesen, csacskán és butuskán. Talán elmesélném még, hogy a döntő és az ezüstérmek átadása óta - épp csak 5 napja - mennyit változtam én magam, neki, nekik köszönhetően. És hogy nem én vagyok az egyetlen, aki felnéz rá és az összes csapattársára. Fiatalok százainak nyújtanak támaszt, példát, adnak hitet!
És erre van szükségünk nekünk, felcseperedő generációknak! Ilyen példákra. Erős, tiszteletreméltó emberekre. És még egyszer megköszönném.
Aztán csak reménykednék benne, hogy a kis hablatyom mosolyt csal az arcára egy pillanatra. Mert ha mosolyt csalsz valaki arcára egy szürke hétköznapon, akkor tettél érte valamit. És ha már ő tett értem, értünk annyi mindent, mi is tehetünk érte. És még annyi mindenki másért tehetnénk.
Bárcsak olvasná egyszer. Hogy tudná, azon az estén mindenki nyert, egytől-egyig. Még az is, aki nem tud róla.
* * *
Tudom, vagyis sejtem, fura ez a kis belső monológhoz hasonlatos dolog sokatoknak. Nekem is. De nehéz dolgokon megyek most keresztül, és azt akartam, hogy lássátok, mindig van miből erőt meríteni.
Szeretlek titeket, mosolyogjatok Ti is! Millió puszi!
Szeretlek titeket, mosolyogjatok Ti is! Millió puszi!
