Emlékbe

Gábor bácsi. Mindig, mindenki így emlegette. Magas sudár termete, évek óta változatlan kopaszsága és jól fésült szakálla jut elsőre az emberek eszébe róla. De aki egy kicsit is ismerte, tudja, hogy a Gábor bácsi-féle csoda nem itt keresendő. De kis volt valójában a mi Gábor bácsink? Zeneiskola igazgató, zenetanár, szerető férj és családapa. Példa és kisvárosunk egyik Angyala.  Ha kellett zenét, ha kellett zenészt teremtett egyik percről a másikra. S ki most a mi Gábor bácsink? Űr, hiány, csend, emlék és Angyal. Szóljon hát neki ez a pár sor most.

" Minden egyes szerdán ugyanabban az időben értem a zeneiskolához. Mindig ugyanakkor, mindig egy kicsit korán. A vasajtó most is fáradtan nyikordult meg, ahogy kinyitottam és a bejárati ajtó sem, pedig azt pár éve cserélték ki. Ugyanabba a fotelba ültem le, mint mindig, s vártam a zongoratanárnőm érkezésére. Mindig máshogyan ütöm el az időt ilyenkor. Hol egy matekpéldával, hol egy kis zenehallgatással, hol egy kis maradék tízórait rágcsálok el. Ma épp egy fél túrósbatyu vigasztalgat csendes magányomban. Az órán észrevétlenül kúsztak el a mutatók fél kettőig, hát begyűrtem az utolsó harapást - a legtúrósabb részt - a számba és előhalásztam a zongorakottáimat. Gyomromba beköltözött az oly ismerős, kicsit sem kellemes érzés: Már megint nem gyakoroltál eleget, te lány! De a zongoratanárom sehol. Fél óra elteltével még mindig ugyanott gubbasztottam, épp csak annyi különbséggel, hogy lassan hazafelé kellett volna indulnom. Lázasan tördeltem az ujjaim, ötletem sem volt, mitévő legyek. Talán baleset érte, vagy valami más baj lehet? A gyomromban az idegesség percek alatt idegességgé és félelemé alakult. De miért? Ki nem állhatom a vén szipirtyót... Elmenjek vagy várjak még? Kérdések sora árasztottael agyam minden kis zeg-zugát. De akkor, a jobb oldali folyosón nyikordult egy ajtó, majd susogó léptek közeledtek felém. Gábor bácsi ismerős alakja tűnt fel végül előttem.

- Biztos csak elidőzött valahol Ibi néni, mindjárt itt lesz, csak türelem - mondta, majd szemében azzal a jól ismert huncut nyugodtsággal vissza is sietett irodája magányába. Belőlem pedig mintha minden félelem elröppent volna, tudtam, egy ilyen emberrel a közelben bajom nem lehet, történjék bármi. 

10 perc múlva tanárnőm is befutott, s én  még elegendő gyakorlás hiányában is egész jól, és igazán magabiztosan játszottam az órán. "

Ezt tudta hát a mi Gábor bácsink. Biztonságot adott kicsinek, nagynak. S ehhez még csak zeneiskolásnak sem kellett lenni az embernek. Nélküle csendesek voltak a város rendezvényei, ő volt a zene. Ő tudta jól, a zene milyen fontos, hisz soha nemet nem mondott egy felkérésre. Épp csak megcsóválta a fejét,és mélyebbre szívta a cigarettafüstöt. De tudott ő minden mást is. Hogy mikor melyik diáknak hol kell lennie, s legfőképp azt, hogy mikor mit kell mondani. Nem beszélt sokat, de ha megszólalt jókor és jót mondott mindig. Lelkekhez beszélt Ő, nem csak testekhez. Tudta vajon azt is mennyire szeretjük, bármilyen kevésszer is mondtuk neki? Legalábbis én. 

Nem is ismertem igazán, csak néha váltottunk pár szót az aktuális tanulmányaimról a zeneiskola csöndes folyosóján. Mégis fáj. Nem akartam közhelyekből építkezni, de mégis az lesz a vége. Jó ember volt, s lett volna dolga még minálunk. Nem vagyunk még kész a csöndre. 

Mire ide eljutottam, eleredt az eső is, pedig egész nap olyan szép idő volt. Talán a Jóisten és az ég is a mi Gábor bácsinak is siratja. 

Nyugodjon hát békében Gábor bácsi. Soha nem felejtjük. Közhely. 

A toleranciáról

Volt egy tervem. Írni akartam Nektek egy lélekmelengető bejegyzést ebben az egyre elszomorodóbb időben. Aztán jött az élet és közbeszólt. Meg Conchita Wurst. És ezért most hozok nektek egy filozofálós, megbotránkozós szöveget. Szóval, készüljetek fel, szükség lesz az eszetekre és a lelketekre egy és ugyanazon időben. Na, hol is tartottam? Ja igen, Conchita. Még a névbe is beleborsódzik a hátam - ha nem tudnátok a hölgy/úr (?) az idei Euróvíziós Dalfesztivál nyertese. Nem az zavar, hogy nő. Vagy férfi. Még az se, hogy szakálla van. Csupán attól a tömeghisztériától forog a gyomrom, amit köré varázsoltak, gyakorlatilag a győzelme utáni 1 óra alatt.

Mióta megnyerte - a hangi adottságait nem firtatom, sőt, le a kalappal előtte - láttam képeket szakállas Szűz Máriáról, és szakállas, mosolygó Disney-hercegnőkről. És ez valljuk be, már több a sok(k)nál. Főleg az előbbi. Ne értsetek félre, nekem az égegyadta világon semmi bajom a transzszexuálisokkal. Meglehetősen toleráns embernek tartom magam, és hiszem, hogy a nem identitásunk velünkszületett dolog, nincs beleszólásunk. Épp ezért van az, hogy a nem identitászavarban szenvedők nagy elég nagy százaléka már tizenévesként az öngyilkosságot látja egyetlen megoldásnak. Aztán ott vannak azok, akik pszichológushoz járnak, megküzdenek saját magukkal, elfogadják, hogy a családjuk kitagadja őket és el kell kezdenünk felépíteniük egy teljesen új életet, de akkor végre már saját maguknak. Hősök, attól függetlenül hogy kihez vonzódnak - és ezt őszintén mondom.

Aztán jön valaki. Direkt nem nemesítem, mert még magam is bajban lennék vele. Jön valaki, aki férfinek születik, de nőnek érzi magát, valahol belül. Rendben. Hol a csoda, hol a botrány? Ott, hogy szakállas. Most akkor döntsük el, hogy nők vagy férfiak szeretnénk lenni. Jó persze, akár mindkettő is mehet egyszerre, feltéve, ha az ember csiga. De ő nem az. Egy énekes, egy nem is rossz énekes.
De ezzel a szakáll témával gyakorlatilag az összes transzszexuálison átgázolt. És ezzel maga mellé állított egy kontinenst. Mert váltig állítom, és még el sem szégyellem magam, hogy nem pusztán a zenei tehetsége miatt vitte el ő az első díjjal járó dicsőséget. 

Ez egy jól megfontolt és megalapozott gondolat volt a szomszédos ország részéről. Nincs is jobb kampány egy egyre érzéketlenebb, aljas és diszkriminatív világban, mint egy egész kontinenst érintő - és a földrészen túl is sugárzott - látszólag egyszerű és sallangmentes dalversenyen elindítani egy szakállas nőként elhíresült énekest. Itt az idő, hogy minden ország kénye-kedve szerint megmutassa, hogy nálunk a hiedelmekkel ellentétben milyen nagyon toleráns és empatikus emberek élnek. És lássatok csodát, működött a dolog. Bezsebelték a legmagasabb pontszámokat többé-kevésbé mindenkitől.

És most, kilépve az általánosítások világába, és szűkítem a dolgot kishazánkra. 10 pontot adtunk a 12 adható pontból, ez a második legmagasabb, ezt így mellékesen megjegyezném. De hova tűnik ez a tolerancia, mikor a saját környezetünk kerül szóba? Egy szegényebb, esetleg roma osztálytárs, vagy csak szimplán valaki, aki más mint a nagyátlag. Velük mi a helyzet? Rájuk ki küld szavazatokat?

Mérhetetlenül boldog lennék, ha néhány ember levenné ennek az egész Conchita-hisztériának a pozitív vonatkozásait. Arra kiváló volt, hogy ráébresszen minket a tolerancia fontosságára. Semmi másra nem, minden más területen csak károkat okozott a dolog. De ha innentől, ennek a bejegyzésnek a megírásával és közzétételével akár csak egyetlen egy ember gondolkodását sikerült egy hangyányit megváltoztatnom, akkor én már repesek a boldogságtól. 

Arra kérlek hát mindannyiótokat, hogy fogadjátok el az embereket olyanoknak, amilyenek. Tudom, hogy a csapból is ez folyik, de nem olyan egyszerű, amint azt hisszük. Mától mindenkit elfogadok is tisztelek. Kész, pont. Hát messze nem.

Az egész ott kezdődik, hogy magadat tanuld meg elfogadni. Kívül és belül is. Amíg nem vagy elégedett azzal, amit a tükörben látsz, addig senki mással nem tudsz elégedett lenni. Féltékeny leszel, irigy, akármennyire is jó ember vagy. És ismét szembe megyek az általánosításokkal - tudjátok, ilyen vagyok - és kijelentem, hogy a külsőd épp olyan fontos kell hogy legyen a saját szemedben, mint hogy belülről hogy nézel ki. Minden összefügg mindennel. Ha a külsőddel nem vagy elégedett, az egyenes út a kritizáláshoz. És elsősorban másokban keresed majd a hibát. "Ő miért vékonyabb, szebb és csinosabb?" - kérdezed majd magadtól, és olyan embereknek a társaságától fosztod meg magad ezzel a mentalitással, akik egyébként csodálatos emberek, és épp olyanok, mint Te. Ez pedig az erkölcsi normáidat, az érzés- és gondolkodásvilágodat fogja gyökeresen megváltoztatni. Olyanná leszel, akiket régen Te magad is kritikával illettél.
Állj hát a tükör elé, és vázolt fel mi az, amit nem tudsz elfogadni magadon. És készíts tervet. Vágasd le a hajad, sportolj vagy válts stílust. Legyen előtted egy határozott kép arról, milyen akarsz lenni x éven belül. 

Ha ezzel megvagy, nekieshetsz a második lépésnek. Hogy megtanulj másokat is elfogadni. Egy egyszerű példával szeretném ezen állításom fontosságát alátámasztani. Bolt egy nagyon jó barátom az osztályban. Gyakorlatilag 2 év volt az az idő, ami alatt mindig és mindent megbeszéltünk, és olyan kapcsolat alakult ki köztünk, amit eltéphetetlennek tartottunk mindketten. Aztán egy nyár alatt a feje tetejére állt minden, és ősszel, az első tanítási napon egymáshoz se szóltunk. 1 hónap leforgása alatt sikerült több ízben megaláznia az illetőnek és ötször-hatszor átsétálnia a lelkemen. Mindezt azért, mert egy nyár alatt alapjaiban változott meg a gondolkodásmódunk és az életünk. 
Aztán most, hosszú hónapok elteltével egy furcsa véletlen együttműködésre késztetett minket. Tesiórán, a tanárnőknek hála ugyanis egy párt alkottunk a bemelegítés során. Nem mondom, először beleremegett a gyomrom is. Tartottam én mindentől. Attól, hogy majd fejbedob a kézilabdával, vagy épp csak megaláz nyilvánosan. Aztán mély levegőt vettem és elkezdtem bízni benne. Az agyammal és a lelkemmel elfogadtam, hogy mi már többé soha nem leszünk barátok vagy hasonló. Elengedtem az alatt az egy pillanat alatt minden korábbi fájdalmamat és sérelmemet, és előhívtam az agyamból azt az embert, akire az életemet is rábíztam volna. És ennek az elengedésnek, hitnek és elfogadásnak mágikus ereje van. Még csak rá sem kellett néznem, tudtam mikor fogja odapasszolni a labdát.

Elfogadtam, hogy többé már nem olyan, mint régen. Más. Más, mint én. Ezt tanácsolom nektek is. Engedjétek el, ami fáj. Nem ti tehettek róla! Melegítsétek fel a lelketek egészét elfogadással! Ez a legmelegebb és legfinomabb tűz, amit gyújthattok magatokban!
Higgyétek el, több embert fogtok így magatokhoz vonzani, mint bármilyen más, hamis praktikát használva!
A kicsit koszos, olcsóbb ruhákat hordó osztálytársad, a hajléktalan, a tolvaj, a csaló, a hazug, a zenész, a táncos, a bankár, a közmunkás és a bolti eladó. Mind ugyanazért vagytok a Földön: egymásért.