Gábor bácsi. Mindig, mindenki így emlegette. Magas sudár termete, évek óta változatlan kopaszsága és jól fésült szakálla jut elsőre az emberek eszébe róla. De aki egy kicsit is ismerte, tudja, hogy a Gábor bácsi-féle csoda nem itt keresendő. De kis volt valójában a mi Gábor bácsink? Zeneiskola igazgató, zenetanár, szerető férj és családapa. Példa és kisvárosunk egyik Angyala. Ha kellett zenét, ha kellett zenészt teremtett egyik percről a másikra. S ki most a mi Gábor bácsink? Űr, hiány, csend, emlék és Angyal. Szóljon hát neki ez a pár sor most.
" Minden egyes szerdán ugyanabban az időben értem a zeneiskolához. Mindig ugyanakkor, mindig egy kicsit korán. A vasajtó most is fáradtan nyikordult meg, ahogy kinyitottam és a bejárati ajtó sem, pedig azt pár éve cserélték ki. Ugyanabba a fotelba ültem le, mint mindig, s vártam a zongoratanárnőm érkezésére. Mindig máshogyan ütöm el az időt ilyenkor. Hol egy matekpéldával, hol egy kis zenehallgatással, hol egy kis maradék tízórait rágcsálok el. Ma épp egy fél túrósbatyu vigasztalgat csendes magányomban. Az órán észrevétlenül kúsztak el a mutatók fél kettőig, hát begyűrtem az utolsó harapást - a legtúrósabb részt - a számba és előhalásztam a zongorakottáimat. Gyomromba beköltözött az oly ismerős, kicsit sem kellemes érzés: Már megint nem gyakoroltál eleget, te lány! De a zongoratanárom sehol. Fél óra elteltével még mindig ugyanott gubbasztottam, épp csak annyi különbséggel, hogy lassan hazafelé kellett volna indulnom. Lázasan tördeltem az ujjaim, ötletem sem volt, mitévő legyek. Talán baleset érte, vagy valami más baj lehet? A gyomromban az idegesség percek alatt idegességgé és félelemé alakult. De miért? Ki nem állhatom a vén szipirtyót... Elmenjek vagy várjak még? Kérdések sora árasztottael agyam minden kis zeg-zugát. De akkor, a jobb oldali folyosón nyikordult egy ajtó, majd susogó léptek közeledtek felém. Gábor bácsi ismerős alakja tűnt fel végül előttem.
- Biztos csak elidőzött valahol Ibi néni, mindjárt itt lesz, csak türelem - mondta, majd szemében azzal a jól ismert huncut nyugodtsággal vissza is sietett irodája magányába. Belőlem pedig mintha minden félelem elröppent volna, tudtam, egy ilyen emberrel a közelben bajom nem lehet, történjék bármi.
10 perc múlva tanárnőm is befutott, s én még elegendő gyakorlás hiányában is egész jól, és igazán magabiztosan játszottam az órán. "
Ezt tudta hát a mi Gábor bácsink. Biztonságot adott kicsinek, nagynak. S ehhez még csak zeneiskolásnak sem kellett lenni az embernek. Nélküle csendesek voltak a város rendezvényei, ő volt a zene. Ő tudta jól, a zene milyen fontos, hisz soha nemet nem mondott egy felkérésre. Épp csak megcsóválta a fejét,és mélyebbre szívta a cigarettafüstöt. De tudott ő minden mást is. Hogy mikor melyik diáknak hol kell lennie, s legfőképp azt, hogy mikor mit kell mondani. Nem beszélt sokat, de ha megszólalt jókor és jót mondott mindig. Lelkekhez beszélt Ő, nem csak testekhez. Tudta vajon azt is mennyire szeretjük, bármilyen kevésszer is mondtuk neki? Legalábbis én.
Nem is ismertem igazán, csak néha váltottunk pár szót az aktuális tanulmányaimról a zeneiskola csöndes folyosóján. Mégis fáj. Nem akartam közhelyekből építkezni, de mégis az lesz a vége. Jó ember volt, s lett volna dolga még minálunk. Nem vagyunk még kész a csöndre.
Mire ide eljutottam, eleredt az eső is, pedig egész nap olyan szép idő volt. Talán a Jóisten és az ég is a mi Gábor bácsinak is siratja.
Nyugodjon hát békében Gábor bácsi. Soha nem felejtjük. Közhely.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése