Cím nélkül

Segítenél. De nem tudsz. És ez a legrosszabb.

Attila 10 éve osztálytársam, és 10 év az nagy idő, akárhogy is nézzük. Sose voltunk úgy igazán jóban, de 10 év az akkor is 10 év. Látod, ha baj van. És én láttam.

Tudjátok, Attila az a fajta fiú, aki mindig mogorva, keveset nevet, keveset tudsz az érzéseiről, és fogalmad sincs mi van benne, legbelül. De nem aggódsz miatta. Biztos pont. Szinte mindig elsőnek érkezik a terembe, egyenes háttal, éles tekintettel pásztázza a falat, fen tudja mire gondol éppen, ha befutsz, az orra alatt elmormol valami köszönésfélét. Nem zavar, tudod, ő ilyen.

Aztán az egyik reggel bemész, most is ott van, a folyosón ácsorog. Görnyedt gerinccel, arcát takarva támasztja a falat, még csak nem is köszön. Mintha nem is ő volna. Ösztönösen odamennél,  érdeklődnél mi a baj, vagy épp megölelnéd. És mégsem szólsz semmit. Mert nem tudod, mi van benne, legbelül. Tudod, érzed, hogy valami baj van. De nem teszel semmit. Csak nézed szótlanul, végig, amíg mindenki beszivárog. Keveseknek tűnik fel a baj. Elvégre 10 év az ilyenkor is 10 év.

Ez volt a pillanat, amikor rájöttem: az idő a legnagyobb mágus. Nem a szavakban, még csak nem is a tettekben van a legnagyobb erő. Mi is csak sodródunk vele, nincs fölötte irányításunk, benne élünk. Sokféleképp nevezik: Sorsnak, Istennek, Mindenhatónak és ahány ember, annyiféleképp. De ennél, úgy hiszem, sokkal közelebb van. Az idő az. A ma, a tegnap, a holnap. Múlt, jelen és jövő. Sosincs vége. Mint a lelked - végtelen.

És 10 év - mondjon bárki bármit - már egész sok belőle. Arra épp elég, hogy kifejlődjön egy kapcsol lélek és lélek között. Semmi vonzalom vagy kötődés. Csak egy laza, de oldhatatlan kapocs. Ez, az idő kovácsolta kapocs pedig a legtisztább mind közül. Nincs érdek, nincs viszony, nincs tett, se szó, nincs hazugság.

És ebben rejlik a dolog neheze is. Ha valakivel ilyesfajta kapocs köt össze, ahhoz nem mehetsz oda, nem teheted a vállára a kezed és nem ígérheted: minden rendben lesz. És nem azért, mert nem ismered a kedvenc színét, vagy mert nem tudod a telefonszámát. Hanem mert nincsenek se szavak, se hazugságok. Nem teszel semmit, nem is tehetsz. Bízhatsz benne, hogy megoldja, újra a régi lesz. És valahol mélyen remélheted, hogy érzi, hogy Te figyelsz rá. 

Mire hazaértem azon a bizonyos napon, apa beszélt Attila édesapjával. Elpusztult a kutyusuk. A kutyusuk, aki mindig olyan dühösen megugatott, ha arra jártam, aki egy hatalmas maci bundájával is versenybe szállhatott volna. A kutyus, akit Attila annyira, de annyira szeretett. Szeretnének majd újat.
Ilyenkor te csak fogod magad, leülsz a géped elé, és eladó kiskutyusokat nézegetsz. Miért? Fogalmad sincs, de muszáj. Talán azért, hogy elmúljon a lelkedből az a meghatározhatatlan eredetű csomó. Vagy talán őszintén segítenél.

De azt nem lehet. Attól az emberek félnek. És azoktól is, akik segíteni akarnak. Sokan még a legközelebbi szerettük segítségét is vonakodnak elfogadni. Ez pedig, ez a görcsös félelem,és bizalmatlanság egy borzalmas folyamatot szültek. Az emberek mára már elfelejtették, hogyan kell őszintén, számító érdek nélkül közelíteni embertársuk felé. Ezáltal azonban olyan érzések megtapasztalását szalasztják el, amik pótolhatatlanok. És leírhatatlanok. Sajnos. De megpróbálom valamelyest átadni nektek.

Szoktam segíteni. Nem szándékosan, ösztönösen jön - ami néha hatalmas átok, de erről majd később -, ha meglátom, hogy valakinek valami gondja van. A nagymamám makacs asszony, talán még nálam is sokkal makacsabb. Nincs az az isten, hogy ő valakitől segítséget kérjen. Pedig súlyos ízületi gyulladása van, minden porcikája fáj. Én pedig ott vagyok, minden egyes délután. Ha nincs dolog: beszélgetünk. És nála jobban talán csak én élvezem azokat a nagy beszélgetéseket. Ha kell, borsót fejtek, porszívózok, begyújtok, elviszem a kutyust az állatorvoshoz. Mit kérek cserébe? Semmit.

És mit kapok? A Mami lelkét. Úgy az egészet, kicsiben. De higgyétek el, ez ismeretlenekkel is működik! Ha segítesz egy néninek átkelni az utcán, otthagyod a húszast a bevásárlókocsiban. A legapróbb dolgok is csodákra képesek!

Csak sajnos ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni. Ahogy azt is, hogy nem vagyunk egyedül. Mindig van kihez fordulni. Még akkor is, ha nem tudod. Mindig lesznek, akik figyelnek Rád. Lelkek vagyunk, a lelkünk az, ami tényleg számít. És ha fizikálisan nincs is mellettünk senki, a lelkünket akkor is őrzi valaki. Mindig. Ez az idő varázsa. Hogy sosem múlik. Elröpül feletted, változik, de el nem fogy. Épp, mint a lelked. Ne félj hát adni belőle másoknak, ne félj másokra bízni magad egy picit. Engedd el a görcseidet, hagyd, hogy, aki akarja, majd ráakadjon.

Sosem vagy egyedül! És ez marha jó.