A toleranciáról

Volt egy tervem. Írni akartam Nektek egy lélekmelengető bejegyzést ebben az egyre elszomorodóbb időben. Aztán jött az élet és közbeszólt. Meg Conchita Wurst. És ezért most hozok nektek egy filozofálós, megbotránkozós szöveget. Szóval, készüljetek fel, szükség lesz az eszetekre és a lelketekre egy és ugyanazon időben. Na, hol is tartottam? Ja igen, Conchita. Még a névbe is beleborsódzik a hátam - ha nem tudnátok a hölgy/úr (?) az idei Euróvíziós Dalfesztivál nyertese. Nem az zavar, hogy nő. Vagy férfi. Még az se, hogy szakálla van. Csupán attól a tömeghisztériától forog a gyomrom, amit köré varázsoltak, gyakorlatilag a győzelme utáni 1 óra alatt.

Mióta megnyerte - a hangi adottságait nem firtatom, sőt, le a kalappal előtte - láttam képeket szakállas Szűz Máriáról, és szakállas, mosolygó Disney-hercegnőkről. És ez valljuk be, már több a sok(k)nál. Főleg az előbbi. Ne értsetek félre, nekem az égegyadta világon semmi bajom a transzszexuálisokkal. Meglehetősen toleráns embernek tartom magam, és hiszem, hogy a nem identitásunk velünkszületett dolog, nincs beleszólásunk. Épp ezért van az, hogy a nem identitászavarban szenvedők nagy elég nagy százaléka már tizenévesként az öngyilkosságot látja egyetlen megoldásnak. Aztán ott vannak azok, akik pszichológushoz járnak, megküzdenek saját magukkal, elfogadják, hogy a családjuk kitagadja őket és el kell kezdenünk felépíteniük egy teljesen új életet, de akkor végre már saját maguknak. Hősök, attól függetlenül hogy kihez vonzódnak - és ezt őszintén mondom.

Aztán jön valaki. Direkt nem nemesítem, mert még magam is bajban lennék vele. Jön valaki, aki férfinek születik, de nőnek érzi magát, valahol belül. Rendben. Hol a csoda, hol a botrány? Ott, hogy szakállas. Most akkor döntsük el, hogy nők vagy férfiak szeretnénk lenni. Jó persze, akár mindkettő is mehet egyszerre, feltéve, ha az ember csiga. De ő nem az. Egy énekes, egy nem is rossz énekes.
De ezzel a szakáll témával gyakorlatilag az összes transzszexuálison átgázolt. És ezzel maga mellé állított egy kontinenst. Mert váltig állítom, és még el sem szégyellem magam, hogy nem pusztán a zenei tehetsége miatt vitte el ő az első díjjal járó dicsőséget. 

Ez egy jól megfontolt és megalapozott gondolat volt a szomszédos ország részéről. Nincs is jobb kampány egy egyre érzéketlenebb, aljas és diszkriminatív világban, mint egy egész kontinenst érintő - és a földrészen túl is sugárzott - látszólag egyszerű és sallangmentes dalversenyen elindítani egy szakállas nőként elhíresült énekest. Itt az idő, hogy minden ország kénye-kedve szerint megmutassa, hogy nálunk a hiedelmekkel ellentétben milyen nagyon toleráns és empatikus emberek élnek. És lássatok csodát, működött a dolog. Bezsebelték a legmagasabb pontszámokat többé-kevésbé mindenkitől.

És most, kilépve az általánosítások világába, és szűkítem a dolgot kishazánkra. 10 pontot adtunk a 12 adható pontból, ez a második legmagasabb, ezt így mellékesen megjegyezném. De hova tűnik ez a tolerancia, mikor a saját környezetünk kerül szóba? Egy szegényebb, esetleg roma osztálytárs, vagy csak szimplán valaki, aki más mint a nagyátlag. Velük mi a helyzet? Rájuk ki küld szavazatokat?

Mérhetetlenül boldog lennék, ha néhány ember levenné ennek az egész Conchita-hisztériának a pozitív vonatkozásait. Arra kiváló volt, hogy ráébresszen minket a tolerancia fontosságára. Semmi másra nem, minden más területen csak károkat okozott a dolog. De ha innentől, ennek a bejegyzésnek a megírásával és közzétételével akár csak egyetlen egy ember gondolkodását sikerült egy hangyányit megváltoztatnom, akkor én már repesek a boldogságtól. 

Arra kérlek hát mindannyiótokat, hogy fogadjátok el az embereket olyanoknak, amilyenek. Tudom, hogy a csapból is ez folyik, de nem olyan egyszerű, amint azt hisszük. Mától mindenkit elfogadok is tisztelek. Kész, pont. Hát messze nem.

Az egész ott kezdődik, hogy magadat tanuld meg elfogadni. Kívül és belül is. Amíg nem vagy elégedett azzal, amit a tükörben látsz, addig senki mással nem tudsz elégedett lenni. Féltékeny leszel, irigy, akármennyire is jó ember vagy. És ismét szembe megyek az általánosításokkal - tudjátok, ilyen vagyok - és kijelentem, hogy a külsőd épp olyan fontos kell hogy legyen a saját szemedben, mint hogy belülről hogy nézel ki. Minden összefügg mindennel. Ha a külsőddel nem vagy elégedett, az egyenes út a kritizáláshoz. És elsősorban másokban keresed majd a hibát. "Ő miért vékonyabb, szebb és csinosabb?" - kérdezed majd magadtól, és olyan embereknek a társaságától fosztod meg magad ezzel a mentalitással, akik egyébként csodálatos emberek, és épp olyanok, mint Te. Ez pedig az erkölcsi normáidat, az érzés- és gondolkodásvilágodat fogja gyökeresen megváltoztatni. Olyanná leszel, akiket régen Te magad is kritikával illettél.
Állj hát a tükör elé, és vázolt fel mi az, amit nem tudsz elfogadni magadon. És készíts tervet. Vágasd le a hajad, sportolj vagy válts stílust. Legyen előtted egy határozott kép arról, milyen akarsz lenni x éven belül. 

Ha ezzel megvagy, nekieshetsz a második lépésnek. Hogy megtanulj másokat is elfogadni. Egy egyszerű példával szeretném ezen állításom fontosságát alátámasztani. Bolt egy nagyon jó barátom az osztályban. Gyakorlatilag 2 év volt az az idő, ami alatt mindig és mindent megbeszéltünk, és olyan kapcsolat alakult ki köztünk, amit eltéphetetlennek tartottunk mindketten. Aztán egy nyár alatt a feje tetejére állt minden, és ősszel, az első tanítási napon egymáshoz se szóltunk. 1 hónap leforgása alatt sikerült több ízben megaláznia az illetőnek és ötször-hatszor átsétálnia a lelkemen. Mindezt azért, mert egy nyár alatt alapjaiban változott meg a gondolkodásmódunk és az életünk. 
Aztán most, hosszú hónapok elteltével egy furcsa véletlen együttműködésre késztetett minket. Tesiórán, a tanárnőknek hála ugyanis egy párt alkottunk a bemelegítés során. Nem mondom, először beleremegett a gyomrom is. Tartottam én mindentől. Attól, hogy majd fejbedob a kézilabdával, vagy épp csak megaláz nyilvánosan. Aztán mély levegőt vettem és elkezdtem bízni benne. Az agyammal és a lelkemmel elfogadtam, hogy mi már többé soha nem leszünk barátok vagy hasonló. Elengedtem az alatt az egy pillanat alatt minden korábbi fájdalmamat és sérelmemet, és előhívtam az agyamból azt az embert, akire az életemet is rábíztam volna. És ennek az elengedésnek, hitnek és elfogadásnak mágikus ereje van. Még csak rá sem kellett néznem, tudtam mikor fogja odapasszolni a labdát.

Elfogadtam, hogy többé már nem olyan, mint régen. Más. Más, mint én. Ezt tanácsolom nektek is. Engedjétek el, ami fáj. Nem ti tehettek róla! Melegítsétek fel a lelketek egészét elfogadással! Ez a legmelegebb és legfinomabb tűz, amit gyújthattok magatokban!
Higgyétek el, több embert fogtok így magatokhoz vonzani, mint bármilyen más, hamis praktikát használva!
A kicsit koszos, olcsóbb ruhákat hordó osztálytársad, a hajléktalan, a tolvaj, a csaló, a hazug, a zenész, a táncos, a bankár, a közmunkás és a bolti eladó. Mind ugyanazért vagytok a Földön: egymásért.