Álomvilág

Elvesztem egy kicsit, tudom. Sajnálom is, de nem eléggé. Legalábbis annyira nem, amennyire kéne. Ugyanis a blogtól elvett időben írogatok. Egész mást mint az itteni bejegyzéseim, olyan Fodor Ákos és Simon Marci ihlette elvont kis valamiket.

Jut eszembe. Simon Marci. Izé, Simon Márton, nem vagyunk mi olyan jóban vele. Sőt, semennyire nem vagyunk jóban. Bár én azért örülnék ha lennénk, legalább egy nagyon kicsit. Na szóval, nem tépem fölöslegesen a számat: hatalmas tisztelet az úrnak és ennyivel le is zárhatnám. De nem fogom, és mégis tépem a számat, mert miért is ne?
Nem fogok nekiállni az életéről mesélni meg semmi, mert nem áll jogomban. Szerintem.Az viszont a jogomban áll, hogy elmondjam szerény véleményem. Elképesztő. Számomra legalábbis.
Nem tartottam magam nagy irodalomrajongónak, az a diák vagyok, aki úgy megvan a versekkel meg úgy magával az irodalomórával. Olvasni imádok, de eddig inkább regényes voltam. Aztán nem is tudom hogy, de megakadt a szemem egy netes cikken, valami egészen furcsa alkotásról. Polaroidok. Ez a címe, és úgy elsőre igazándiból olyan mint az egyszeri mese - ad is valamit, meg nem is. Ezután találtam belőle részleteket erre-arra, de nekem az egész kellett. Papír alapon, kézzel foghatóan.
Megszereztem. Elolvastam. Sokszor. Egymás után többször. Elölről hátra, hátulról előre. Normálisan meg fejjel lefelé. Olvastam a kádban, reggel ébredés után, ebédfőzés közben és elalvás előtt, két matekpélda meg két blogbejegyzés között. És nem unom, nagyon nem. Sőt, többet akarok belőle. Rákattantam.

Ez a baj velem egyébként. Marha gyorsan megszeretek dolgokat és... Aztán baj van. Mert kevés van belőlük. Az epresmilkából, az alvásból, a nyugodt reggelikből meg a nemfésülködős vasárnapokból és a mármosthiányzolokból meg a szeretlekekből. Meg mindenből, ami jó. És hihetetlenül sok van szürkeségből, fáradt hétfőből, bárneismertelekvolnamegből és gyűlöllekből.
És igen, talán én vagyok rosszul összerakva, de ha fejen állok és úgy pörgök két napon keresztül, ezt akkor se veszi be a gyomrom. Ez az életfelfogás az én töltöttkáposztám - nehezen emészthető és büdös. Én pedig kiskoromban sem ettem meg azt, amit nem szerettem, inkább kimentem a nagyi kamrájába és addig kerestem-kutattam, amíg valami kedvemre valót nem találtam. És mindig találtam.
Ahogy így 10 évvel később is találok finomságokat magamnak az életben. Egy ismeretlen mosolyát, egy fütyörésző rigót a szirénazaj helyett, hóvirágot a letiport virágágyásban, vagy csak egy rózsaszín rágót az összes többi elsárgult fehér között a pad háttámláján. És máris több van a jóból.

Igaz a rosszból így sem lesz kevesebb, de mit számít? Rajtam múlik és én döntök arról, hogy mit veszek észre. A megszáradt vérfoltot egy gyilkosság helyszínén vagy a frissen illatozó virágokat a szomszédos réten. Ne értsetek félre, nem hunyok szemet a világ rossz dolgai fölött, sőt. Ezt a látásmódot sokkal inkább arra használom, hogy ez az egész valami sokkal megrághatóbb és elviselhetőbb valami legyen. Mindannyiunkért.
Változást akarunk, jobb életet meg boldogságot. De csak várunk. A péntekre, a nyárra, a boldogságra. Nem teszünk semmit - a legtöbben. Én most elkezdtem tenni. Kis dolgokat, de mégis megteszem. Aprót hagyok az üdítősautomata aljában, mert nem attól leszek szegényebb. Mosolygok az utcán és nem kamu, tényleg visszamosolyognak - még ha nem is mindenki. Segítek és tanácsot adok, és hiszem, hogy visszakapom. Mert máshogy nem lehet, csak szeretettel.

Meggyőződésem, hogy máshogy képtelenség élni. Át lehet evickélni egyik napból a másikba, de élni nem lehet. Mert ha élet, akkor élmény, ha élmény akkor cselekvés és ha cselekvés, akkor változás. Saját magunk útját kéne kialakítanunk és közben észrevétlenül leköveznénk egy közös utat magunk előtt boldogsággal, elfogadással és szeretettel.

És akkor ideje felébredni és rájönni, hogy egyedül vagyok. Ezzel is.