Új kezdet

Ezer éve már, hogy írtam. És közben, ezernyi dolog történt velem, amiről írhattam volna, sőt, amiről írnom kellett volna. Akkor talán sokkal kevesebb hibából és csalódásból állt volna ez az elmúlt két hónap. Csak... ha leírom, akkor már a tiétek is, nem csak az enyém. És amik most voltak, azokat magamnak akartam. Egy darabig legalábbis. De most itt vagyok, sarkon-talpon, készen arra, hogy átértékeljem magamban a dolgokat.

Kezdem ott, ahol abbahagytam. Nyár, vízilabda... lecsengett, kipipáltam a dolgot a fejemben. Legalábbis azt hittem. Aztán nyár végén, magam sem tudom már megmondani miért vagy hogyan, de megismerkedtem egy vízilabdás sráccal. Mindennapos beszélgetések következtek, és az érzés, amikor valaki ösztönösen lesz fontos a számodra. Amikor nem tudod miért, de törődnöd kell vele, szívvel-lélekkel figyeled minden egyes mondatát, meg akarod érteni...
Épp csak 100 km távolság van köztetek, ami persze, áthidalható. Lenne. Ha hagyná a másik fél is. Csak az a baj az érzésekkel, hogy nem úgy jönnek, ahogy mi akarjuk. És sokszor, olyan emberek jelentik nekünk a világot, akiknek mi még csak annak egy kicsinyke csücskét sem. És te tepersz, aggódsz, mert látod, hogy a világa összeomlik belülről. És nem törődsz vele, hogy a tiedben is épp katasztrófaközeli állapotok uralkodnak. De nem, te csak kifelé figyelsz, nyitva van a lelked. Vannak, akik erre vannak kárhoztatva, mint például én. Hogy a másik fél az mindig fontosabb valamiért. Ösztönösen leszünk boldogok attól, ha azok, akiket szeretünk boldogok. Csak ez nem az a fajta felhőtlen boldogság, amiről álmodozunk. Ez olyasmi, amibe a szív szakad bele... mert látod, hogy boldog, tudod, hogy részben általad.... Épp csak Te nem kapod vissza azt, amire neked is szükséged lenne. 
Azt mondta meg akar halni. A képembe vágta, én pedig könyörögtem neki. Aztán kijelentette, hogy viccelt. A halállal, az élettel, mindennel. Ekkor jöttem rá, mennyire kisgyerek még. Messze nincs tudatában a következményekkel, holott pár hónap múlva már nagykorú lesz. És a világ teli van az ilyenekkel, mint ő. Akik felelőtlenül, meggondolatlanul élnek bele a világba, mint holmi pusztító hurrikán. És áldozat lettem. Elsöpört mindent, amim volt, úgy omlott össze körülöttem minden, ahogy azt nem is képzeltem volna, hogy lehetséges.
Az a lány lettem, aki ellen mindig is harcoltam. A lány, aki olyan szinten függ valamitől, hogy ha azt elveszíti, semmije sem marad. Nem, az nem lehet - gondoltam magamban, és megráztam magam. Nem az volt, akinek gondoltam, de sok jót kaptam tőle, a megannyi seb ellenére is.

El kellett hát engednem magamból. Emlékszem, volt egy délután. Csak ültem, és végigolvastam minden egyes beszélgetésünket, visszagondoltam mindenre. Sírtam, aztán már nem. Nem volt miért. Rá kellett jönnöm, hogy ez is megint csak az én hibám volt, egy újabb emberbe láttam többet, mint aki volt. És ha így néztem, már nem is fájt. Hiány maradt, de a hiány meg lehet jó dolog is, az már olyasmi, amit mi irányítunk, nem ő minket.
Aztán tovább gondolkoztam. Fokozatos dolog ez. Ha valaki kilép az életedből és magával viszi a lelked, természetes, hogy először saját magadat hibáztatod. Mindenért, ami nem voltál, amiben mások jobbak nálad, amit mások meg tudnak neki adni és te nem. Aztán őt. Sírsz miatta, szidod magadban, aztán a barátaidnak, százszor is megfogadod, hogy nem veszed többé szádra a nevét. Nem csinálsz semmit, aminek köze van hozzá. Nem érzel. De így, tökéletesen elzárod magad mindentől, ami segíthetne továbblépni. És rájöttem, az egyetlen dolog, amit tehetek, az felettébb egyszerű: elfogadom, hogy az ember, akiért az életemet is feláldoztam volna, nem volt képes többet adni magából nekem. Ő pontosan annyit tudott adni, pontosan az volt, amivé formálta őt a rá ható megannyi tényező. Nem tudott jobb lenni hozzám, ezt a tényt pedig, bármennyire is nem akaródzik, el kell hogy fogadjam.
A jó dolgokra emlékeztem. Arra, amikor lelket öntött belém egy olyan estén, amikor még elmondani sem tudtam, mi bánt. Arra, amikor rájöttünk, hogy ugyanaz a kedvenc könyvünk. Arra, amikor értelmetlenül és összefüggéstelenül írtuk le egymásnak az eszünkbejutó szavakat. Arra, amikor jó volt. Nem tudom, hogy ez-e a jó módszer, de elengedtem, és a cél ez volt. Bár, be kell valljam, az elengedéshez és az ilyen mértékű pozitív emlékezéshez sok más faktor is hozzásegített.

Volt szerencsém ugyanis egy teljes hetet eltölteni egy német kisvárosban. Iskola-szervezte cserediák programról volt szó, 15 lelkes magyar diákkal, és a minket fogadó német gyerkőcökkel a főszerepben. A kiutazás időpontja október 15. volt, október 16-i érkezéssel. De hála a tömegkommunikáció csodáinak, már hetekkel korábban felvettem a kapcsolatot a leányzóval, akinél aztán egy teljes hétig laktam.
Mire elérkezett az a bizonyos október 15., szerda este, már tűkön ültem, alig vártam, hogy végre ott legyek, kint, ennél a kis energia- és szeretetbombánál. A legjobb barátnőm mellett ültem végig a buszutat, mert még szép, hogy őt is rábeszéltem, hogy jöjjön. Vagyis, nem egészen ültem. Inkább feküdtem, görnyedtem és szenvedtem végig azt a 20 órát, amíg kis szülővárosomból elérkeztünk a célhoz. Az alvás mint olyan, természetesen ki volt zárva, ha elmesélem hogy két srác ült előttünk, akik közül az egyik végighorkolta majdnem az egész utat. Ha pedig nem horkolt, akkor bizony a másikkal együtt nevetgéltek, kicsit sem vicces dolgokon.
De megérte. Odaértünk. Párás, ködös és metszően hideg volt ugyan a levegő, de a pillanat, hogy lekászálódtam a buszról, és a tündéri kis német cserepartnerem, Jessica ölelésébe estem bele, mindenért kárpótolt.
Az elkövetkező napokban nem csak Jessica, de összes többi német diák közel került a szívemhez. Különlegesek. Vagyis... Egészen mások, mint a magyar emberek. Nem törődnek a külsőségekkel, egy cseppet sem. Értsétek ezt a következőképpen: nem foglalkoznak azzal, hogy hogy nézel ki, mi van rajtad, hogy áll a hajad. Ösztönösen az embert és a lelket látják benned, és ez valami elmondhatatlanul nagy energiát ad. Visszagondolva, csak az egyik bulira sminkeltem ki magam, de azt is csak azért, mert a buli előtt összegyűlt pár csajszi, és kicsinosítottuk egymást. A kintlétem többi részét teljes mértékben smink nélkül töltöttem, a hajam nem látott hajvasalót, azt vettem fel, amiről úgy gondoltam, hogy ma ahhoz lesz kedvem, és nem agyaltam azon, mit gondolnak majd rólam, ha ebben megyek.
És ahogy így végiggondolom, úgy ragyogtam, mint már régen. Felhőtlenül voltam boldog, és szabad, azt hiszem. Nincsenek előítéleteik. Az lehettem, aki vagyok, nem várták el, hogy VALAMILYEN legyek, elfogadták, hogy az a lány vagyok, aki bolondos, aki sír, ha kell, aki a nap nagy részét mosolyogva tölti, aki zongorázik, ír, őrült gyorsan szeret meg embereket, végtelen sokat hibázik, akinek be sem áll a szája, ha egyszer beszélni kezd, aki ÉN vagyok.
És nem csak, hogy elfogadták, hogy ez vagyok én, hanem szerettek is. Gondolkodás, és fenntartások nélkül. Épp úgy, ahogy én elkezdek szeretni embereket. Csak itthon, ilyenből kevés van, akitől ezt vissza is kapom. Az emberek zárkózottak, félnek és bizalmatlanok. Mert ha nyitott vagy, akkor biztos valami hátsó szándékod van, csak ártani akarsz nekik. Szeretetlen közegben élünk idehaza. És rettegünk. Attól, hogy ki-mikor-hogyan akar majd átgázolni rajtunk. És megteremtjük magunk köré azt a világot, amitől tartunk. Az emberek bántják egymást, átgázolnak bárkin és bármin azért, hogy megkapják, amire vágynak. Nem azt, amire szükségük van... Csak azt, amit akarnak. 

És amikor az embernek lehetősége van megtapasztalni az életet egy egészen más, egy szeretetteljes légkörben, akkor nem akarja ott hagyni. Tudja, hogy ott sem fenékig tejfel az élet, de ott van szeretet és bizalom. Az meg bármin átlendít.
Én sem, mi sem akartunk hazajönni. Azt hiszem, egész életemben emlékezni fogok a hazautazás délutánjára és a búcsúzkodásra. 
Még délután elvittek minket bowlingozni. Nevettünk, hangosan, vidáman, önfeledten. Én is. Aztán volt egy pillanat, amikor végignéztem a kis társaságon, és eszembe jutott: itt kell hagynom. Csak egy pillanat volt, de átfutott az agyamon. Nem keserítette meg a jókedvemet, sőt, értékesebbé tette. Minden idegszálammal az adott pillanatra koncentráltam, nem volt múlt és jövő. Csak a most volt, és jó volt. Nagyon.

Aztán eljött a búcsú pillanata. Bepakoltuk a bőröndöket a buszba majd kibuggyantak az első könnycseppek. Sírt magyar, német, mindenki. Ölelésekről szólt minden. És ígéretekről, amiket fene tudja fel tud-e idézni bárki. Igazság szerint homályosan emlékszek mindenre abból a fél órából, és igen, azért mert végig zokogtam azt a kis időt. A leghosszabban persze Jessicát ölelgettem, mert tényleg, a kishugicámmá vált az együtt töltött idő alatt, de nem csak ő. Mindenki. 
Sosem fogom elfelejteni a pillanatot: Épp kiszakadtam valaki öleléséből, a hideg az arcomra fagyasztotta a könnyeimet, és álltam az ölelkező tömegek közepén. Amikor odalépett hozzám az egyetlen német fiúcska, aki fogadott magyar diákot, annyit mondott: awww, majd hosszan megölelgetett. Azt mondták később, hogy az a fiú nem szokott csak úgy ölelgetni embereket. Azt hiszem, nem csak nekünk, magyaroknak lettek fontosak a németek.
De fel kellett szállni a buszra, és haza kellett indulni. Másodpercek leforgása alatt történt. Az egyik percben még ott voltak a karjaink között, a másik percben meg már csak a busz dohos, büdös levegője font körül bennünket. Itattuk az egereket az én drága barátnőmmel, fényképeket nézegettünk, aztán ki-ki álomba unatkozta vagy sírta magát. És vége lett. Csak így. Még csak felkészülni sem volt időnk rá.

Most pedig itt ülök, a sötét szobában, a laptopom billentyűzete fölé görnyedve egy bögre kakaó mellett és mintha sírnék. De már csak belül, és a legnemesebb sírással. Mert hiányzik az, amim ott volt. Az, aki ott lehettem. Azok, akiket ott kaptam.

* * *

Igen. Mintha az életem most picit a hiányról szólna. Éspedig, azt gondolom, hogy minden fájdalom forrása a hiány. Valakié vagy valamié. Vagy úgy, hogy volt, de már nincs - akár elvesztettem akár elvették - vagy úgy, hogy másoknak van, de nekem nincs. És ez nem jó. Mert megkeserít mindent. A hiányt ugyanis; a nemlétet, azt, hogy nincs, megosztani nem lehet, mert nincs. A hiány a sosem elég állapota. Mindig kéne még valami, ami nincs.
Szóval most leszokóban vagyok. Leszokok a hiányról. Nem teljesen, mert jó dolog is, mert néha simogat és felmelegít. Csak annyira redukálom a létezését, hogy fájni ne fájjon. Csak sajnos még fogalmam sincs, hogy fogjak hozzá. Első lépésként talán, meg kéne elégednünk azzal, ami éppen megadatott. 

Mert miért ne tehetne boldoggá az, ami most van? A bögre kakaóm, a meleg szoba, a kötött pulóver, a léleksimogató zene, beszélgetés a legfontosabb és a kevésbé fontos emberekkel mindeközben és a tudat, hogy jó helyről jöttem és jó helyre tartok. Mert ez tény. A vége mindig heppi end. Aki mást mond, hazudik.
Hiszek, hinni akarok a boldog befejezésben. Máskülönben mi értelme lenne csinálni? Kitartani? Harcolni? Azt mondani valamiről, hogy lehetetlen, aztán megcsinálni? Miért? Azért, mert jó lesz a végén, mert megéri.
És azért, ami két hullámvölgy között van. Azokról senki sem mesél, vagy csak nagyon kevesen. Mindig csak a hiányáról írnak. Ahogy végigolvastam, a fenti írásomon is ez a kettősség érződik végig. Hogy volt valamim, ami jó, de nekem még több kéne belőle. Nem. Ennyi jutott. Valakiből három nap, valakiből 3 hónap, valakiből 3 év és valakiből 3 élet is jut. De ez mind rendben van. Minden ember rendelkezik egy saját történettel, és akiről azt hinnénk, hogy kölcsönösen vagyunk főszereplők egymás sztorijában, talán még a stáblista legaljára sem kerülne fel. De mindenki kell ahhoz, hogy teljes legyen a sztori.

Szóval: ÉLJ! Teljes gőzzel, szívvel-lélekkel. Ha úgy érzed, valakinek meg kell nyílnod, akkor az úgy is van. Lehet nem azért, hogy aztán örök időkön át vizsgálgassátok egymás lelkét. Lehet csak azért, hogy ráébredj valamire, vagy neki essen le a tantusz valamivel kapcsolatban. Légy bátor! A legrosszabb, ami történhet? Csalódsz. Na és? Erős vagy, hős vagy, csoda vagy! Ha nem tudnád megcsinálni, nem lennél itt!