In memoriam

Jó pár hónapja, nyár közepén papírra vetettem egy kis szösszenetet. Csak egyetlen ember látta, az én Ádikám. Nyaggatott, hogy mutassuk meg másoknak is, de kötöttem az ebet a akaróhoz. Azon a nyári estén tettem egy ígéretet: Majd egy különleges alkalommal ígérem megmutatom másoknak is. Úgy érzem ez a különleges pillanat most jött el, s ti vagytok a "mások". Olvassátok szívvel-lélekkel!

* * *

Észrevétlenül telik el felettük az életnek csúfolt pár évtized. Megszületünk, élünk és meghalunk, sokan egészen más sorrendben. Egy dolog azonban bizonyos: elmúlunk.

Te is és én is, de ha szerencsénk van, majd akkor is fogjuk a másik kezét, ha annak testét már a földi kukacok  rágják. Talán most már sejted, a halálról fogok én szólni itt neked. Ne ijedj meg! Nem fog fájni. Csak belül. De ott oly égetőn, mint soha semmi még.

Ilyen elveszíteni valakit, akit talán tényleg tiszta szívből szerettél. A sors furcsa fintora, hogy csak akkor jövünk rá mennyire is szerettük az illetőt, ha az már nincs többé. Nem élet már a viszontlátás öröme, hisz vele együtt elmúlt az is; s csak te maradtál magadnak.

Innentől fogva bármi fájhat. Egy dal, amit vele hallgattatok, egy film, amit vele láttál először, egy kép a falon, egy illat, de akár egy szó is. Elural a felemésztő üresség, mely benned maradt és tán nincs is hajó s hajóskapitány ki át merné szelni e fenyegető űrt. És mégis, egyszerre a sötétséget felváltja az édes derengés, majd újra felragyog a Nap. S bár fáj még, de végre  édes is a múlt.
Elkezdesz emlékezni. Nem félsz már arra gondolni, aki itt hagyott, hisz belőled sosem távozott el. Lelkedben te magad halhatatlanná tetted. Ez azonban csak azok kiváltsága, kiket idelent, földi életük során szerettek. Tiszta szívvel, ártalmatlan érzésekkel.
Nyújtsd át hát lelked a világnak, engedd, hogy csurdultig teljen édes szeretettel. Szeresd legjobban azt, ki arra méltó sosem volt és engedd, téged valaki majd úgy szeressen, ahogy sosem érdemelnéd. Ne hagyd, hogy a gyermekkori barátságot széttépje a sötét idő, s ne csak fotókon őrizd annak lelkét kivel kisgyermekként a francia drazsét megosztottad. És ne a Facebookon oszd meg vele mi nyomja a lelked, inkább hívd el egy rövidke sétára és engedd, hogy az jó hosszúra nyúljon. Hagyd, hogy az apró örömök uralják el életed és legfőképp: Okozz örömet!

Ahhoz, hogy halhatatlan légy, előbb meg kell halnod. Azonban halálodig élned kell, s egyedül rajtad múlik, hogy is csinálod. Halálod után már semmi nincs a kezedben. Ránk vagy ítélve, ránk, akik talán sosem ismertük igazán, mi is az a szeretet. Egészen addig, amíg Te el nem mentél.
Itt hagytál minket és meg sem tanítottad, hogyan kell szeretni! Pedig ha valaki, hát Te tudtad. És most hiányzol. Sírós-mosolygós, keserédes hiánnyal ugyan, de hiányzol. Nem csak ha felébredünk, de ha elalszunk akkor is. Nekem tán még álmomban is. Látod? El soha nem feledünk. A sírást abbahagyjuk, virágot is ritkábban viszünk majd, s talán a fájdalom is enyhül majd. Az emlékezés azonban soha nem szűnik meg bennünk. Így lettünk összerakva: nem tudjuk értékelni azt, amink van egészen addig, amíg már nincs.

Tudom, hogy szerettelek és azt is tudom, hogy igaz volt, elvégre a Nagyapám voltál. Tudom, hogy minden úgy történt, ahogy kellet, de bár ne történt volna. Csak még egyszer utoljára elmondhatnám, csak még egyszer utoljára az öledbe vennél és mesélnél arról, milyen volt régen. Vagy csak még egyszer láthatnálak... Annyi mindent mondanék. Megköszönném, hogy szerettél és törődtél velem, s hogy megtanítottad, milyen is a világ a színezőkön kívül. Elmondanám, hogy mennyire szerettem a tejeskávét, amit te csináltál és a kedvedért még a legszörnyűbb alsó kategóriás focimeccsre is kimennék. Csak hogy veled lehessek.

És elmondanám még, hogy sohasem feledlek. Mert bár elmentél, de sosem hagysz el igazán. Mert így élünk mi. Azt hisszük, annyira szerettünk, amennyire már nem is lehet, aztán ha elmúlik az, mit szerettünk, még jobban szeretünk. Ahogy azt is mondjuk "Ezt nem bírom ki" és szép csendben mindent kibírunk.  És a végén, mikor már mindenki hazament, s csak ketten ülnénk a futballpálya zöld pázsitján, s a te kopasz fejeden kopogó esőcseppek dalát hallgatnák, még egyszer utoljára a füledbe súgnám: Nagyon szeretlek, drága Nagypapám!