A barátságról - másképp

Keresünk valakit. Valakit, aki mellett önmagunk lehetünk. Valakit, aki úgy fogad el minket, ahogy vagyunk. Beleértve a legőrültebb szokásainkat és dilijeinket is. Egy barátot keresünk.

Nem lehet hozzám szólni ébredés után. Gyűlölöm a marcipánt. Idegesít ha valaki túl sokszor köszön meg valamit. Félek a sötét fürdőszobákban - igen csak a fürdőszobákban! Rettegek attól, hogy bent ragadok egy nyilvános vécében. Kedves szavaktól sokkal boldogabb vagyok, mint bármi mástól. Csak a jobb talpam alsó felén vagyok csikis. Félek egyedül sétálni az utcán és egyenesen gyűlölök sötétben sétálni. Imádok csendben ülni még társaságban is.

Furcsa szokások mi? Lefogadom, hogy neked is van egy csomó. Most nyomatékosan megkérlek, hogy nyisd meg a Word-öt vagy vegyél elő egy papírt meg egy tollat és szedd össze a sajátjaidat... Na abban is biztos vagyok, hogy nem csináltad meg. Pedig egy érdekes játékra invitáltalak volna. No sebaj.

De miért is szedtem én itt össze az idegesítő és furcsa dolgaimat? Azért, hogy elmondjam létezik olyan ember, aki ezekkel mind tisztában van és mégis szeret! Nos igen, képzeljétek el, még egy nagyszájú, szókimondó és szemtelen bloggert is szeretnek páran. Még ha nem is olyan sokan. És nem, most pont nem a szüleimre és a családomra gondoltam. A család ugyanis egész más tészta. Ők olyan biztos pont, akikbe még a mai, rezsicsökkentéses világban is lehet kapaszkodni. Legyen szó a szüleidről, a testvéredről, a nagyszüleidről, a nagybátyádról vagy bármilyen távoli rokonodról, ők az egyetlenek, akiket soha nem vehet el tőled senki. SOHA.

Van azonban egy a családhoz sokban hasonló, de mégis egész más tulajdonságokkal is bíró kis csoport. Az igaz barátaid. Jó esetben most beugrott egy, esetleg két-három név a csöppnyi, betűim által tömött kis agyadba. Az enyémben legalábbis megjelent két név. Miért is húznám az agyatok, úgysem ismeritek őket, ők meg ha olvassák... maximum büszkék lesznek magukra. Réka és Ádám (innen is puszi nekik ha olvassák).
Nos nekem ők azok, akikről elmondhatom, hogy mindig velem. És el kell mondjam nektek, hatalmas kincs az ilyen barát jelenléte az életben.

Mai, eltorzult értékrendű világunkban annyira kevés dolog állandó. A 20 vagy 30 évvel fiatalabb generáció számára a középiskolában kötött barátságok egyet jelentettek az örökkévalósággal. Ezzel szemben mi, az Y és Z generáció oly büszke képviselői ész nélkül barátkozunk. Bocsánat, nem is barátkozunk, inkább csak alakítjuk a kapcsolatainkat. Érdek. Akarat. Személyes kívánság. Önzés. Én, én, én és én. Ezek azok, amikről a mai barátságok szólnak. És ezért hibásak vagyunk mindannyian.

Miért sikk megalázni azt, aki más? Miért sikk ha 5000 ismerősöd van a közösségi site-okon? Vagy éppen miért menő, hogy ha a haverokkal mentek bulizni, akkor az kapásból 50 embert jelent. Gondolkodjatok el, drága Olvasóim: Abból a 49-ből, aki bizonygatja, hogy szeret és mindig kiállna melletted vajon hány maradna melletted ha teszem azt megtámadnának? Mert igen, megtörténhet és meg is történik. De erről majd máskor. Nos, hányan állnának ki melletted? A piciny álomvilágodban nagyjából 49-en. És a valóságban? Erről van szó.
Meg kéne tanulnunk a valóságban, az életben élni. És ez nem az iskolapadban van, de igen, van ami már ott is elkezdődik. Engedjétek meg, hogy egy személyes, elrettentő példát állítsak elétek... hátha ti okosabbak lesztek majd nálam (hajrá!).

Zolinak hívták - vagyis hívják még mindig - és azt hittem barátok vagyunk. Fél életünket megosztottuk a másikkal aztán jött egy lány. Egy lány, akiről nem mondanék semmi rosszat, mert nem áll módomban ítélkezni. Az azonban tény és való, hogy amint ez a leányzó besétált az én "barátom" életébe, már nem volt semmi ugyanolyan. Ne értsetek félre, nem vádaskodni akarok. Így van rendjén elvégre kamaszok vagyunk, tombolnak a hormonok meg miegymás. Szimplán szeretnék feltenni egy egyszerű kérdést: Ha jön egy kamaszszerelem akkor az nyílegyenesen magával vonja egy kamaszbarátság nyomtalan eltűnését? Attól tartok a válasz egy sokkal hatalmasabb és fájóbb igen, mint szeretnénk.

Itt azonban nincs vége vidám kis történetemnek. Az előbb említett események úgy május környékén történtek, majd gyorsan eljött a nyári szünet. Elképesztő fájdalmakkal és sírásokkal teli úton eltávolodtunk egymástól majd úgy a nyár legvégére ki mertem jelenteni: ezen is túl vagyok, már nem fáj. Nos igen ám, ember tervez... Isten végez. Jött az ősz, új év az iskolában, új emberek a kilencedik évfolyamon és új tananyag számomra. Egy dolog azonban a régi maradt: egykori "barátommal" még mindig osztálytársak voltunk és vagyunk is - sajnos nem sajnos.
És a kedves úriembertől én azóta kapok hideget-meleget, jót és rosszat... vagyis csak rosszat. Mindezt kicsit sem leplezve és vagánysági kérdést csinálni belőle. Szerencsém, hogy olyan vagyok, amilyen máskülönben már egy diliházban írogatna rólam egy pszichiáter és nem írogatnék én itt.

És akkor kérdem én ismét: Mire jó ez? Vagy miért? Attól tartok a srác semmivel sem lett menőbb én pedig semmivel sem lettem kevesebb, sőt. De ez megint egy másik bejegyzés témája lesz. Szóval visszaevickélve az eredeti témához: Ez a baj velünk, 21. századi fiatalokkal. Azzal akarunk kitűnni, hogy bántjuk azokat, akik mások mint mi. Nem kell a másiknak rossznak vagy bűnösnek lennie, mi majd kitalálunk neki valami vétséget, amin keresztül megpróbálhatjuk tönkretenni az egész életét. És aztán csodálkozunk azon, amit visszakapunk az élettől. Álbarátság. Ez az, amiből próbálunk táplálkozni és megélni. Aztán meg sír a szánk ha pofára esünk és csalódunk.

Azonban ha beszéltem arról az emberről, aki megpróbál boldogtalanná tenni, beszélnem kell azokról is, akik mindezt nem hagyják. Azokról, akik csak hírből ismerik az álbarátságot és a legigazibb barátságot kapom tőlük. Igen, még mindig ők azok: Réka és Ádám. Egy osztálytárs és egy nálam 3 évvel idősebb már-már felnőtt férfi.

Kezdeném az én egyetlen Rékucimmal. Az a tipikus sablontörténet: a nyolcosztályos gimi 5. évfolyamán összetalálkozunk, megvan az összhang és azóta is barátok vagyunk. Vagy valami ilyesmi. Azonban sokkal több van ebben mint kis iskolában kezdődő barátság. Mintha egy darabot elvitt volna a lelkemből és én is az övéből, olyan ez. Félszavakból, sőt pillantásokból megértjük egymást és ami a legfontosabb: tudunk segíteni a másiknak. Hiszünk a másik barátságában és nem egyszer volt már rá példa, hogy ha csak egy nagyon picit is, de jobbá tettük a másik életét. A legjobb barátnő akit el tudok képzelni magamnak és kívánni se kívánhatnék jobbat. Valaki, aki előtt merek teli szájjal beszélni és annyit enni, amennyi jól esik. Valaki, aki tisztában van a gyenge pontjaimmal és mégsem él vissza velük. Valaki, aki minden nap itt van nekem.

És van valakim, aki sajnos nincs itt minden nap. Ádám. Mióta megszülettem ismerem és azt kell mondjam ő ismer a legjobban széles e világon. Őrülten hálás vagyok neki, mert benne olyasvalakit kaptam az élettől, akire mindig is szükségem volt. Hisz bennem még akkor is, ha én már rég nem hiszek magamban és olyan tanácsokkal lát el, amilyenekkel egy korombeli sem tudna. A családomon leginkább neki köszönhettem, hogy ilyenné lettem és, hogy az vagyok aki. És elsőként rajta keresztül ismertem meg az őszinte, feltételek nélküli barátságot, amit azóta másoknak is át tudok adni. És azt hiszem erről kell szólnia.

Találunk valakit. Valakit, aki mellett önmagunk lehetünk. Valakit, aki úgy fogad el minket, ahogy vagyunk. Beleértve a legőrültebb szokásainkat és dilijeinket is. Egy barátot találunk.