Mit jelent egyedül lenni?

Annyira gyorsan változik minden. Az egyik percben még barátok sokasága vesz körül, a másikban meg már esetlenül heversz a földön és segítő kezek után kutatsz. De sehol sincsenek. Magadra maradtál. Egyedül maradtál. Azonban, ezt az egyedüllétet sokan összekeverik a magánnyal. Pedig, egyedül lenni jó.

Legalábbis, én szentül hiszem. Az egyedül megvívott harcaid, döntéseid tesznek azzá az emberé, aki vagy. Természetesen nagyban formálnak azok, akik körülötted élnek, a külső behatások; de végső soron - egyedül te vagy felelős azért, hogy ki fog rád visszanézni a tükörből. 
Vádolhatod az egykori barátaidat, amiért sitty-sutty kisétáltak az életedből, a volt szerelmedet, amiért összetörte a szíved, a szüleid, amiért nem adtak meg neked mindent amit akartál. Vagy elkezdhetsz új emberekkel megismerkedni, összerakni a ripityára törött, sajgó szíved darabkáit és ráébredhetsz arra is - sokszor csak túl későn -, hogy a szüleid mindent megadtak neked: amit tudtak. És ez az egész tényleg nem múlik máson, csak és kizárólag rajtad. Támaszkodhatsz másokra, kell is a támasz - fizikailag és lelkileg is -, de a szeretteid nem lehetnek erősek helyetted. A boldogulásunk kulcsa pedig, ebben rejlik: az erőnkben.
Számtalan módon értelmezhetjük az erő szót, de én most egyértelműen a lelki erőre gondolok, ami talán a leghasznosabb tulajdonság, amivel ember rendelkezhet. És ami a legfontosabb: kifejleszthető.

De miről is beszélek? Vannak emberek, akik egyszerűen mindenből felállnak. Igen, szükségszerűen összetörnek néha; poharakat és tányérokat vágnak földhöz, aljas dolgokat vágnak azok fejéhez, akiket a világon mindennél jobban szeretnek. Keservesen zokognak végig éjszakákat a szobájuk védelmet adó sötétjében és jó pár barát vállát is megnedvesítik a könnyeikkel. Elsírják a bánatukat - néha csak egy embernek, máskor meg fűnek-fának. Meghallgatják a tanácsokat, javaslatokat, megeszik az összes csokit otthon és unásig hallgatják a szomorúbbnál szomorúbb lejátszási listákat a YouTube-on. Aztán fogják magukat és egyik pillanatról a másikra felállnak. És nekimennek még egyszer és még egyszer és ezredjére is csalódnak. De mindig felállnak. Na róluk beszélek. 
Sokan azonban nem ismerik fel a körülöttük élőkben ezt az erőt. Magányosnak gondolják az ilyen embereket, olyanoknak, akik ezernyi fallal veszik körül magukat. Ami lehetséges. De a kettő nem függ össze. Nekem is vannak falaim. Rengeteg. De azt, hogy erős vagyok-e, na arról fogalmam sincs. 

Vannak falaim. Szeretném azt hinni, hogy nincsenek és szeretném, ha egyre kevesebb lenne belőlük. De nem akarnak fogyni vagy épp eltűnni. Nem gyűlnek vagy magasodnak, de nem is törpülnek el az idő múlásával. Azt hiszem, ezek épp úgy a tartozékaim, mint a két kissé elálló fülem, vagy a már-már vámpírfogra hajazó, jobb felső metszőfogam. Mostanra azonban kezdek rájönni, hogy nem ellenem vannak a falaim, hanem értem. 
Egyfajta immunrendszer a lelkemnek. Legalábbis próbálkozom a napos oldalát nézni annak, hogy elmondhatatlanul nehéz közel kerülni hozzám. De olyan rossz az, ha az ember nem kezd el fűhez-fához fél nap leforgása alatt kötődni? Mert nálam bizony időbe telik, mire úgy istenigazából fontos lesz valaki. Az a fajta ember vagyok, aki szereti megválogatni, hogy ki van vele az életében. Ez viszont azt is jelenti, hogy akiket megszeretek - azokat nagyon.
Két kezemen meg tudnám számolni azokat, akikért tűzbe tenném a vézna kis kacsómat. Tényleg. De értük bármikor-bármit. Csak sajnos, vannak dolgok az életben amik nem mindig egyenlítik ki a mérleget. Néhány embernek odaadhatod az egész lelkedet, nekik az sem lesz elég. És mit kapsz cserébe? Jó esetben egy félmosolyt meg egy köszöntést a születésnapodon - mert szólt a fészbuk. De nem, te adsz és mászol egyre feljebb a falaikon, mert egyszerűen tudod, hogy van bennük valami sokkal értékesebb. Ezer meg egyszer jártam már így. Egyszerűen csak éreztem egy emberen, hogy 'atyavilág, van benne valami, ami kell az életembe'. És onnantól nincs, ami megállíthatna. 

És mindig van egy pillanat, a pillanat, amikor célba érsz. Amikor ott vagy a másik falainak a tetején, megmásztad; és látod, hogy miért csináltad ezt az egészet. Ilyenkor a lelkeddel látod a másik lelkét. Valóban ott van benne amiért végig küzdöttél vagy valami egész más vár rád? Ez már nem rajtad múlik, de te már mindenhogy nyertél. Kaptál egy olyasvalakit magad mellé, akiről érezted, tudtad, hogy szükséged van rá; és nincs is felemelőbb, mint mikor végre elmondhatod valamiről, hogy: igen, végre az enyém. 
Sajnos azonban, arról, hogy ki meddig marad, na arról már nem rendelkezhetünk. Az már a sorson múlik. És az olyannyira utált mondat valóban igaz. Semmi nem szól örökre.

Amikor megszülettem, a családtagjaim mellett kaptam még egy csodálatos embert az életembe. Volt már róla párszor, de nem tudom elégszer megköszönni - nem tudom kinek kellene -, hogy velem volt ebben a 17 évemben. Ádifiú volt az, aki akkor is ott volt velem, amikor a garázsunkban beleszorult a kezem egy lyukba és ki kellett szedni, és akkor is, amikor három napja volt már 39 fok fölött a lázam, és magamról se tudtam, rettegtem. De ott volt velem, vigyázott rám, úgy is, hogy több, mint 100 km van köztünk. És most nincs. Egy aprócska szóváltásból indult az egész, és már több mint két hete egy árva szót nem beszéltünk. Érzem, tudom, ő is kimondta: ennyi volt.
Akarva-akaratlan rá kellett jönnöm: új fejezet kezdődik az életemben. Ádi elvesztése nem jelenti azt, hogy már nincs akire támaszkodhatnék, akihez menekülhetnék. Csak most új utakat és megoldásokat kell keresnem azokra a problémákra, amiket mindig az ő kis fondorlatos mesterkedései útján oldottam meg. Mert sosem mondta ki nyíltan, hogy mit kéne tennem. Csak megnézetett velem egy filmet, elolvastatott egy újságcikket vagy egy könyvet, meghallgattatott velem egy zenét vagy egyszerűen csak ült némán a telefon túlsó végén és hagyta, hogy egyedül jöjjek rá arra, mit kell tennem. És ezért mindig is hálás leszek neki. Sokkal előrelátóbb volt, mint eddig bárki, akivel találkoztam. Gondolt arra, hogy mi lesz akkor, ha ő már nem lesz az életem része. Gondolt erre akkor, mikor azt mondta nekem, hogy ő mindig itt lesz.
Semmi sem tart tehát örökké. Mindent elveszítünk egyszer, vagy ami a legvégéig kitart mellettünk, az nem volt ott a kezdeteknél. De mindenből van kiút, és mindig van hova tovább. Két irány van. Le vagy fel. A kettő között nincs semmi; mindig tartunk valahova. És a nagy helyzet az, hogy képesek vagyunk arra, hogy másokat is vigyünk magunkkal.

De nem árt vigyázni, mert lefelé és fölfelé egyaránt húzhatjuk magunkkal a szeretteinket. Én személy szerint az az ember vagyok, aki ha jó irányba halad, és telis-teli van pozitív energiákkal, akkor azt átadja minden egyes embernek aki körülötte van. Olyankor legszívesebben magammal vinném az egész világot, akarom, hogy érezzék azt, amit én, hogy most végre jó, most repülök. Viszont ha zuhanásba kezdek, akkor elengedek mindenkit. Nem akarom magammal rántani őket abba az ismeretlen mélységbe, ami vár rám. Egyedül akarok megharcolni vele. És nem csak akarok, meg is teszem. Valahogy mindig sikerül összekaparnom magam.
A baj csak az, hogy a többiek még mindig szállnak, és már mesze járnak. Mert rendben van, én nem rántottam őket vissza magammal. De reménykedtem abban, hogy lesznek páran, akik lesznek olyan kegyesek és alászállnak velem. Mert én mindig ezt csinálom, ha valamelyik szerettem zuhanni kezd. Nem kéri, hogy tartsak vele és nem ránt magával, de megyek vele, mert tudom, hogy nem jó egyedül lenni odalent, és még rosszabb egyedül indulni fölfelé. Épp ezért fáj annyira, mikor realizálom, hogy bravó Kislány, megcsináltad, ezt is kibírtad, de minek? Senki nincs itt, hogy gratuláljon neked. És akkor futólépésben megindulok a többiek után, nagy nehezen be is érem őket, és úgy teszek, mintha mi sem történt volna, mintha csak egy pohár vízért ugrottam volna ki egy film reklámszünetében. És nem vesznek észre semmit. 

Ez a baj a világunkkal. Hogy mindenki siet, és senki nem figyel a másikra. És épp ezért akkora erény, ha az ember erős. Mert akkor tudja ezt kezelni. És ha végiggondolom, mostanság egyre erősebb vagyok. És ezt annak az embernek köszönhetem, aki az utóbbi időben a legnagyobb fájdalmat okozta nekem. Mindig segített, hogy hogyan béküljek ki azokkal az emberekkel, akik tényleg fontosak nekem. Megtanította, hogy milyen fontos is az, hogy olyanok vegyenek körül, akikkel kölcsönösen szeretitek egymást. De ami a legfontosabb, hogy megtanított arra, hogy képes vagyok egyedül is harcolni magamért. Amíg belé kapaszkodhattam, addig erre sosem volt szükségem. De most, így, hogy külön utakon járunk, már mindennél jobban kell nekem ez a képesség. Mert hiába vesznek körül a legjobb emberek, akik tényleg borzasztóan szeretnek és ezért iszonyúan hálás vagyok nekik; nincs, aki gondolkodás nélkül végigjárná velem a poklot, hogy utána megint újra együtt építsük fel azt, amink volt. 
Igen, kellene nekem az a szerelem. Az a bizonyos társ, aki mindig mindenben. De még várat magára. Másoktól pedig ilyesmit nem is várhatok el. Mert az olyan, aki ezt megteszi, párját ritkítja. Nekem volt egy ilyen barátom, tudom mennyit jelent. Épp ezért próbálok én magam is ilyen lenni. Adni, adni és adni. 

Közben pedig, élvezni, amim van. Van pár remekbeszabott barátnőm az osztályban, csodálatos családom, németországi leányzók, akik épp úgy gondolkodnak, mint jómagam, meg még kialakulóban van ez-az meg amaz.  Nem tudom melyikük meddig, miért és milyen módon lesz velem, de amíg vannak, addig igyekszek olyan barát lenni, amilyen nekem az Ádi volt. Mert akkor tudni fogom, hogy ha külön válnak az útjaink, akkor egyedül is boldogulni fognak. 

És valóban, még az Ádi-téma margójára egy pár szót. Felálltam, Megint. Egyedül. Úgy, hogy még én magam sem vettem észre, hogy mit is csinálok. De megcsináltam. És ő mindig tudta, hogy egyszer majd eljön ez a helyzet is. Felkészített rá, és csak akkor engedte el a kezem, amikor tudta, hogy boldogulni fogok. Erről kéne szóljon minden egyes emberi kapcsolat. Csak akkor menni, mikor már tudod, hogy a romokból, amiket magad mögött hagysz, egyszer újra vár lesz. Csak akkor. 

Új kezdet

Ezer éve már, hogy írtam. És közben, ezernyi dolog történt velem, amiről írhattam volna, sőt, amiről írnom kellett volna. Akkor talán sokkal kevesebb hibából és csalódásból állt volna ez az elmúlt két hónap. Csak... ha leírom, akkor már a tiétek is, nem csak az enyém. És amik most voltak, azokat magamnak akartam. Egy darabig legalábbis. De most itt vagyok, sarkon-talpon, készen arra, hogy átértékeljem magamban a dolgokat.

Kezdem ott, ahol abbahagytam. Nyár, vízilabda... lecsengett, kipipáltam a dolgot a fejemben. Legalábbis azt hittem. Aztán nyár végén, magam sem tudom már megmondani miért vagy hogyan, de megismerkedtem egy vízilabdás sráccal. Mindennapos beszélgetések következtek, és az érzés, amikor valaki ösztönösen lesz fontos a számodra. Amikor nem tudod miért, de törődnöd kell vele, szívvel-lélekkel figyeled minden egyes mondatát, meg akarod érteni...
Épp csak 100 km távolság van köztetek, ami persze, áthidalható. Lenne. Ha hagyná a másik fél is. Csak az a baj az érzésekkel, hogy nem úgy jönnek, ahogy mi akarjuk. És sokszor, olyan emberek jelentik nekünk a világot, akiknek mi még csak annak egy kicsinyke csücskét sem. És te tepersz, aggódsz, mert látod, hogy a világa összeomlik belülről. És nem törődsz vele, hogy a tiedben is épp katasztrófaközeli állapotok uralkodnak. De nem, te csak kifelé figyelsz, nyitva van a lelked. Vannak, akik erre vannak kárhoztatva, mint például én. Hogy a másik fél az mindig fontosabb valamiért. Ösztönösen leszünk boldogok attól, ha azok, akiket szeretünk boldogok. Csak ez nem az a fajta felhőtlen boldogság, amiről álmodozunk. Ez olyasmi, amibe a szív szakad bele... mert látod, hogy boldog, tudod, hogy részben általad.... Épp csak Te nem kapod vissza azt, amire neked is szükséged lenne. 
Azt mondta meg akar halni. A képembe vágta, én pedig könyörögtem neki. Aztán kijelentette, hogy viccelt. A halállal, az élettel, mindennel. Ekkor jöttem rá, mennyire kisgyerek még. Messze nincs tudatában a következményekkel, holott pár hónap múlva már nagykorú lesz. És a világ teli van az ilyenekkel, mint ő. Akik felelőtlenül, meggondolatlanul élnek bele a világba, mint holmi pusztító hurrikán. És áldozat lettem. Elsöpört mindent, amim volt, úgy omlott össze körülöttem minden, ahogy azt nem is képzeltem volna, hogy lehetséges.
Az a lány lettem, aki ellen mindig is harcoltam. A lány, aki olyan szinten függ valamitől, hogy ha azt elveszíti, semmije sem marad. Nem, az nem lehet - gondoltam magamban, és megráztam magam. Nem az volt, akinek gondoltam, de sok jót kaptam tőle, a megannyi seb ellenére is.

El kellett hát engednem magamból. Emlékszem, volt egy délután. Csak ültem, és végigolvastam minden egyes beszélgetésünket, visszagondoltam mindenre. Sírtam, aztán már nem. Nem volt miért. Rá kellett jönnöm, hogy ez is megint csak az én hibám volt, egy újabb emberbe láttam többet, mint aki volt. És ha így néztem, már nem is fájt. Hiány maradt, de a hiány meg lehet jó dolog is, az már olyasmi, amit mi irányítunk, nem ő minket.
Aztán tovább gondolkoztam. Fokozatos dolog ez. Ha valaki kilép az életedből és magával viszi a lelked, természetes, hogy először saját magadat hibáztatod. Mindenért, ami nem voltál, amiben mások jobbak nálad, amit mások meg tudnak neki adni és te nem. Aztán őt. Sírsz miatta, szidod magadban, aztán a barátaidnak, százszor is megfogadod, hogy nem veszed többé szádra a nevét. Nem csinálsz semmit, aminek köze van hozzá. Nem érzel. De így, tökéletesen elzárod magad mindentől, ami segíthetne továbblépni. És rájöttem, az egyetlen dolog, amit tehetek, az felettébb egyszerű: elfogadom, hogy az ember, akiért az életemet is feláldoztam volna, nem volt képes többet adni magából nekem. Ő pontosan annyit tudott adni, pontosan az volt, amivé formálta őt a rá ható megannyi tényező. Nem tudott jobb lenni hozzám, ezt a tényt pedig, bármennyire is nem akaródzik, el kell hogy fogadjam.
A jó dolgokra emlékeztem. Arra, amikor lelket öntött belém egy olyan estén, amikor még elmondani sem tudtam, mi bánt. Arra, amikor rájöttünk, hogy ugyanaz a kedvenc könyvünk. Arra, amikor értelmetlenül és összefüggéstelenül írtuk le egymásnak az eszünkbejutó szavakat. Arra, amikor jó volt. Nem tudom, hogy ez-e a jó módszer, de elengedtem, és a cél ez volt. Bár, be kell valljam, az elengedéshez és az ilyen mértékű pozitív emlékezéshez sok más faktor is hozzásegített.

Volt szerencsém ugyanis egy teljes hetet eltölteni egy német kisvárosban. Iskola-szervezte cserediák programról volt szó, 15 lelkes magyar diákkal, és a minket fogadó német gyerkőcökkel a főszerepben. A kiutazás időpontja október 15. volt, október 16-i érkezéssel. De hála a tömegkommunikáció csodáinak, már hetekkel korábban felvettem a kapcsolatot a leányzóval, akinél aztán egy teljes hétig laktam.
Mire elérkezett az a bizonyos október 15., szerda este, már tűkön ültem, alig vártam, hogy végre ott legyek, kint, ennél a kis energia- és szeretetbombánál. A legjobb barátnőm mellett ültem végig a buszutat, mert még szép, hogy őt is rábeszéltem, hogy jöjjön. Vagyis, nem egészen ültem. Inkább feküdtem, görnyedtem és szenvedtem végig azt a 20 órát, amíg kis szülővárosomból elérkeztünk a célhoz. Az alvás mint olyan, természetesen ki volt zárva, ha elmesélem hogy két srác ült előttünk, akik közül az egyik végighorkolta majdnem az egész utat. Ha pedig nem horkolt, akkor bizony a másikkal együtt nevetgéltek, kicsit sem vicces dolgokon.
De megérte. Odaértünk. Párás, ködös és metszően hideg volt ugyan a levegő, de a pillanat, hogy lekászálódtam a buszról, és a tündéri kis német cserepartnerem, Jessica ölelésébe estem bele, mindenért kárpótolt.
Az elkövetkező napokban nem csak Jessica, de összes többi német diák közel került a szívemhez. Különlegesek. Vagyis... Egészen mások, mint a magyar emberek. Nem törődnek a külsőségekkel, egy cseppet sem. Értsétek ezt a következőképpen: nem foglalkoznak azzal, hogy hogy nézel ki, mi van rajtad, hogy áll a hajad. Ösztönösen az embert és a lelket látják benned, és ez valami elmondhatatlanul nagy energiát ad. Visszagondolva, csak az egyik bulira sminkeltem ki magam, de azt is csak azért, mert a buli előtt összegyűlt pár csajszi, és kicsinosítottuk egymást. A kintlétem többi részét teljes mértékben smink nélkül töltöttem, a hajam nem látott hajvasalót, azt vettem fel, amiről úgy gondoltam, hogy ma ahhoz lesz kedvem, és nem agyaltam azon, mit gondolnak majd rólam, ha ebben megyek.
És ahogy így végiggondolom, úgy ragyogtam, mint már régen. Felhőtlenül voltam boldog, és szabad, azt hiszem. Nincsenek előítéleteik. Az lehettem, aki vagyok, nem várták el, hogy VALAMILYEN legyek, elfogadták, hogy az a lány vagyok, aki bolondos, aki sír, ha kell, aki a nap nagy részét mosolyogva tölti, aki zongorázik, ír, őrült gyorsan szeret meg embereket, végtelen sokat hibázik, akinek be sem áll a szája, ha egyszer beszélni kezd, aki ÉN vagyok.
És nem csak, hogy elfogadták, hogy ez vagyok én, hanem szerettek is. Gondolkodás, és fenntartások nélkül. Épp úgy, ahogy én elkezdek szeretni embereket. Csak itthon, ilyenből kevés van, akitől ezt vissza is kapom. Az emberek zárkózottak, félnek és bizalmatlanok. Mert ha nyitott vagy, akkor biztos valami hátsó szándékod van, csak ártani akarsz nekik. Szeretetlen közegben élünk idehaza. És rettegünk. Attól, hogy ki-mikor-hogyan akar majd átgázolni rajtunk. És megteremtjük magunk köré azt a világot, amitől tartunk. Az emberek bántják egymást, átgázolnak bárkin és bármin azért, hogy megkapják, amire vágynak. Nem azt, amire szükségük van... Csak azt, amit akarnak. 

És amikor az embernek lehetősége van megtapasztalni az életet egy egészen más, egy szeretetteljes légkörben, akkor nem akarja ott hagyni. Tudja, hogy ott sem fenékig tejfel az élet, de ott van szeretet és bizalom. Az meg bármin átlendít.
Én sem, mi sem akartunk hazajönni. Azt hiszem, egész életemben emlékezni fogok a hazautazás délutánjára és a búcsúzkodásra. 
Még délután elvittek minket bowlingozni. Nevettünk, hangosan, vidáman, önfeledten. Én is. Aztán volt egy pillanat, amikor végignéztem a kis társaságon, és eszembe jutott: itt kell hagynom. Csak egy pillanat volt, de átfutott az agyamon. Nem keserítette meg a jókedvemet, sőt, értékesebbé tette. Minden idegszálammal az adott pillanatra koncentráltam, nem volt múlt és jövő. Csak a most volt, és jó volt. Nagyon.

Aztán eljött a búcsú pillanata. Bepakoltuk a bőröndöket a buszba majd kibuggyantak az első könnycseppek. Sírt magyar, német, mindenki. Ölelésekről szólt minden. És ígéretekről, amiket fene tudja fel tud-e idézni bárki. Igazság szerint homályosan emlékszek mindenre abból a fél órából, és igen, azért mert végig zokogtam azt a kis időt. A leghosszabban persze Jessicát ölelgettem, mert tényleg, a kishugicámmá vált az együtt töltött idő alatt, de nem csak ő. Mindenki. 
Sosem fogom elfelejteni a pillanatot: Épp kiszakadtam valaki öleléséből, a hideg az arcomra fagyasztotta a könnyeimet, és álltam az ölelkező tömegek közepén. Amikor odalépett hozzám az egyetlen német fiúcska, aki fogadott magyar diákot, annyit mondott: awww, majd hosszan megölelgetett. Azt mondták később, hogy az a fiú nem szokott csak úgy ölelgetni embereket. Azt hiszem, nem csak nekünk, magyaroknak lettek fontosak a németek.
De fel kellett szállni a buszra, és haza kellett indulni. Másodpercek leforgása alatt történt. Az egyik percben még ott voltak a karjaink között, a másik percben meg már csak a busz dohos, büdös levegője font körül bennünket. Itattuk az egereket az én drága barátnőmmel, fényképeket nézegettünk, aztán ki-ki álomba unatkozta vagy sírta magát. És vége lett. Csak így. Még csak felkészülni sem volt időnk rá.

Most pedig itt ülök, a sötét szobában, a laptopom billentyűzete fölé görnyedve egy bögre kakaó mellett és mintha sírnék. De már csak belül, és a legnemesebb sírással. Mert hiányzik az, amim ott volt. Az, aki ott lehettem. Azok, akiket ott kaptam.

* * *

Igen. Mintha az életem most picit a hiányról szólna. Éspedig, azt gondolom, hogy minden fájdalom forrása a hiány. Valakié vagy valamié. Vagy úgy, hogy volt, de már nincs - akár elvesztettem akár elvették - vagy úgy, hogy másoknak van, de nekem nincs. És ez nem jó. Mert megkeserít mindent. A hiányt ugyanis; a nemlétet, azt, hogy nincs, megosztani nem lehet, mert nincs. A hiány a sosem elég állapota. Mindig kéne még valami, ami nincs.
Szóval most leszokóban vagyok. Leszokok a hiányról. Nem teljesen, mert jó dolog is, mert néha simogat és felmelegít. Csak annyira redukálom a létezését, hogy fájni ne fájjon. Csak sajnos még fogalmam sincs, hogy fogjak hozzá. Első lépésként talán, meg kéne elégednünk azzal, ami éppen megadatott. 

Mert miért ne tehetne boldoggá az, ami most van? A bögre kakaóm, a meleg szoba, a kötött pulóver, a léleksimogató zene, beszélgetés a legfontosabb és a kevésbé fontos emberekkel mindeközben és a tudat, hogy jó helyről jöttem és jó helyre tartok. Mert ez tény. A vége mindig heppi end. Aki mást mond, hazudik.
Hiszek, hinni akarok a boldog befejezésben. Máskülönben mi értelme lenne csinálni? Kitartani? Harcolni? Azt mondani valamiről, hogy lehetetlen, aztán megcsinálni? Miért? Azért, mert jó lesz a végén, mert megéri.
És azért, ami két hullámvölgy között van. Azokról senki sem mesél, vagy csak nagyon kevesen. Mindig csak a hiányáról írnak. Ahogy végigolvastam, a fenti írásomon is ez a kettősség érződik végig. Hogy volt valamim, ami jó, de nekem még több kéne belőle. Nem. Ennyi jutott. Valakiből három nap, valakiből 3 hónap, valakiből 3 év és valakiből 3 élet is jut. De ez mind rendben van. Minden ember rendelkezik egy saját történettel, és akiről azt hinnénk, hogy kölcsönösen vagyunk főszereplők egymás sztorijában, talán még a stáblista legaljára sem kerülne fel. De mindenki kell ahhoz, hogy teljes legyen a sztori.

Szóval: ÉLJ! Teljes gőzzel, szívvel-lélekkel. Ha úgy érzed, valakinek meg kell nyílnod, akkor az úgy is van. Lehet nem azért, hogy aztán örök időkön át vizsgálgassátok egymás lelkét. Lehet csak azért, hogy ráébredj valamire, vagy neki essen le a tantusz valamivel kapcsolatban. Légy bátor! A legrosszabb, ami történhet? Csalódsz. Na és? Erős vagy, hős vagy, csoda vagy! Ha nem tudnád megcsinálni, nem lennél itt!

Szívből jövő

Sokáig azt hittem, az erő a legyőzhetetlenségben rejlik. Ha mindig győzöl, ha te vagy fölül, erős vagy. Pedig nem. Akkor te nem vagy több, mint legyőzhetetlen. Erősnek lenni nem ezt jelenti, számomra legalábbis. Sok faktor játszik szerepet az erőssé válásban. Kell magabiztosság, fegyelem, alázat, türelem, hit és még annyi minden. Kevés erős, igazán és ténylegesen erős embert ismerek. 

* * *

Szerelmes vagyok a vízilabdába, amióta az eszemet tudom. A sportba, úgy, ahogy van; a hazai bajnokságtól kezdve a legrangosabb nemzetközi tornákig igyekszem figyelemmel kísérni a sportágban zajló történéseket, változásokat.

 Épp ezért, mikor talán 2013 késő őszén megtudtam, hogy a következő Vízilabda Európa Bajnokságot 2014 júliusában, Budapesten rendezik, mondanom sem kell, lázba jöttem. Rágtam Apa fülét, ő pedig nyugtatgatott, hogy nyugalom, lesz jegyem. Nyugodt voltam. Egészen június közepéig. Amikor még mindig nem volt jegyem. Igen, szétszórt és kissé szenilis vagyok, kiment a fejemből. És akkor, már azt mondták, minden jegy elkelt. Nem volt mit tenni, pár napig letargiában voltam, aztán mikor kezdődött az Eb, maradt a tévé előtt gubbasztás, körömrágás, idegeskedés és nyálcsorgatás. (Mert azért valljuk be, nem semmi srácok, mit srácok, férfiak, nagybetűs Férfiak Ők!)

Aztán egy vasárnapon, egy messzi faluból hazafelé tartva, a kocsiban izzadva négyfős családunk három tagja, mellettem bátyámmal és anyuval kiegészülve azon kezdett agyalni, hogy azért csak menni kéne egy meccsre, de nagyon. Nem is akármelyikre, hanem a másnap rendezendő magyar-horvát rangadóra.
- Hát hogyne - nevetett rajtunk lemondóan apu, egészen hétfő kora estig, mikor ott ültünk a RIA-RIA-HUNGÁRIÁT zúgó tömeg kellős közepében. Nyertünk, örültünk, csoportelsők lettünk, a fiaink mosolyogtak, mi is mosolyogtunk. Boldogan, nevetve, a látottakat kibeszélve utaztunk haza, hogy a tévéképernyőn keresztül izguljuk végig, hogy ki lesz az ellenfelünk az elődöntőben, és magát az elődöntőt is.
Válogatottunk magabiztosan, veretlenül jutott be végül a döntőbe, ahol a szerb csapatot hozta ellenfélként a sors. Ott kell lennem - gondoltam magamban az elődöntők lezárultával.

Másra sem tudtam gondolni, csak arra a hétfő estére, arra az euforikus élményre, amit a több ezer magyar teremtett. Csak még egyszer tapasztalhassam meg! Kalandoztam a legkülönbözőbb apróhirdetésekkel foglalkozó oldalakon, felkutattam az internet legapróbb zugát, de semmi. Vagyis, akadt eladó jegy, persze. Csak nem az én pénztárcámhoz igazítva.
Aztán szombat lett, egy nap volt hátra a döntőig, mi pedig családostul leutaztunk a Balatonra. Anyu is, Apus is, a bátyám is lemondott a dologról. Nekem is azt kellett volna tennem, akkor talán tudtam volna aludni azon a szombat éjszaka. De nem, nem nyugodtam bele. Kattogott az agyam, e-mailek ezreit írtam meg, és végül, vasárnap, igen, a döntő napján vasárnap, délután kettő előtt nagyjából 15 perccel megtudtam, hogy kettőtől egy internetes oldalon talán vásárolhatok jegyet.

Mondanom sem kell azt hiszem, azt a negyed órácskát a lap top előtt görnyedve, a frissítés gombot tizedmásodpercenként leütögetve töltöttem. Egész életemben emlékezni fogok arra a pillanatra. 13. 59-et mutatott az óra, Apu már idegeskedett, hogy menjünk ebédelni, és már én magam is lemondtam az élő mérkőzésről.
- Még egyszer utoljára, jó? - emeltem kérlelőn korgó hasú édesapukámra a tekintetemet, és pont abban a pillanatban, ahogy 14.00-ra váltott a digitális óra, elérhetővé vált a jegyvásárlás opció.
Ott, ültömben azt hiszem kihordtam egy, de inkább 2 szívrohamot. Az utána következő, nagyjából 4 órára csak homályosan emlékszem. Rohanás ebédelni, nyomtatási lehetőséget keresni vasárnap délután, dugóba keveredni az autópályán, rohanni a Hajós Alfréd uszoda felé, és végül beérni. 


Ott voltam, teljes életnagyságomban, a bátyámmal karöltve a legelső sorban. A bronzmérkőzést gyomorideggel néztem végig, 2 percenként az eget kémlelve, ugyanis esőt és viharokat ígérve.
Fél kilenckor elkezdődött. Felvezették a két döntős, világ legjobbjainak titulált csapatot. Büszkén, torkunk szakadtából biztattuk az akkor még magabiztosnak látszó Fiainkat, zúgott-zengett az egész uszoda, keveredett a RIA-RIA-HUNGÁRIA a szerb szurkolók kiabálásával.
A himnusz éneklése közben a Fiúkat néztem, emlékszem. Épp a dobogók, a bevonuló csapatok mögötti lelátó első sorába szólt a jegyünk, így mindent láttam. Az arcvonásaikat, a szemük csillanasát, ahogy izmaik megfeszültek. Elszántak voltak, mind a tizenhárman. És velük együtt mind a hatezer szurkoló.

Nem ecsetelném a mérkőzést, azt gondolom, nem vagyok még olyan szinten, hogy bármit is mondhassak a dologról így, nagyközönség előtt. Vagyis mondhatnék, de nem teszem, mert egész másról szeretnék írni és mesélni. A lefújás utáni pillanatokról, arról, amiről csak annyit tárnak a nagyközönség elé, hogy a közönség büszkén méltatta a fiúkat, és harsogta a "szép volt, Fiúk" rigmust.
De ennél sokkal több történt ott, sokkal lélekemelőbb élményben volt részem. Nekem egészen biztosan.

Legyőztek minket a szerbek, ezüstérmesek lettünk. Sejthető volt, nem csak a lefújás pillanatában ébredt rá a nézőközönség. Mégis, abban a pillanatba, ahogy felharsant a meccs végét jelző sípszó, eltört valami. Nem volt már esély a csodára, már csak el kellett hinni, hogy ez ennyi volt. Mindenkinek. Az embereknek otthon, a tévé előtt izgulva vagy a rádiót hallgatva, azoknak, akik épp csak az eredményeket követték, nekünk, kik élőben láttuk a csatát, a médiának, a stábnak, és a Csapatnak.
Eltűnt az elszántság a szemekből. Csalódottság vette át a helyét, biztos vagyok benne, hogy jó pár szempár könnyel is megtelt. Pár perccel a lefújás után az enyém is.


Elkeseredetten, fáradtan másztak ki a Srácain a vízből, magukba roskadva, de büszkén fordultak a közönség felé, és köszönték meg a támogatást, miközben a szerb válogatott - megérdemelten - ünnepelt a medencében és a nézőtéren egyaránt. Mindezt csak a szemem sarkából láttam azonban. Másra figyeltem, egész másra, egyetlen emberre.
A szerbek örömétől hullámzó medence szélén egy ötös számú sapkában játszó, a meccsen triplázó magyar játékos, a legifjabb hősünk, Vámos Marci könyökölt. Nem láttam az arcát, nem tudom milyen kifejezés ült rajta, de biztosan nem mosoly. Mint azóta kiderült, mandulagyulladással játszott, betegen. De nem hinném, hogy ez volt a látottak oka. (Bár ki tudja, elvégre nem látok a lelkébe)

Mégis, rám ez a mozdulat, vagyis épp mozdulatlanság, ez a tett egészen lélekemelően hatott. Egy 22 éves, álmait élő fiatal fiúról írok itt, ne felejtsük el, aki épp akkor nem lett Európa-bajnok saját hazájában. Le merném fogadni, hogy csalódott és elkeseredett volt, de nem feladatom és nem kenyerem egy ismeretlen lelkében vájkálni. Nincs jogom hozzá.
De ott és akkor ráébredtem arra, amit oly sok ideje kérdezgettem magamtól: Mit akarsz az élettől, Nóri?  Milyen ember akarsz lenni 5-10 év múlva?
Már tudom. Olyasvalaki akarok lenni, aki a saját álmát éli, az álmáért harcol. Nem akarok akkorra mindent elérni, harcos akarok lenni. Valaki, aki céltudatos és tudja mit akar az életétől, a céljaiért és az álmaiért pedig a végletekig elmegy. Hinni magamban, bízni a döntéseimben, felvállalni azt, aki vagyok, megbánás nélkül.
És a legfontosabb: őszinte, érző ember akarok lenni, aki ha elbukik, nem fél megmutatni a lelket a harcosban. Mert hiszem, hogy a kettő egymás nélkül nincs meg: nem harcolhatsz úgy, hogy nincs lelked, és lelked igazán csak akkor lesz, ha harcolsz. A kudarcok, a csalódások, a hibák, a próbatételek edzenek meg kívül-belül, azok alakulnak sikerré és győzelemmé.

Magyarán, erős ember akarok lenni. Nem fizikálisan, hanem mentálisan és lelkileg. Nekem ehhez egy vízilabda Eb-döntőre kellett eljutnom, ott kaptam meg azt a lökést, amire szükségem volt. És ezért iszonyúan hálás vagyok az ötös sapkában játszó, Vámos Márton nevű fiatalembernek, mert bár ő nem is tud róla, ő az, aki elindított ezen az úton.
Mert láttam, milyen az én elképzeléseim és normáim szerint az őszintén erős ember. És nem az számított, hogy kívülről milyen, pillanatok alatt siklottam át azon, hogy nézett ki. Az érdekelt, az hatott rám, ami áradt belőle, legalábbis hozzám, felém! Úgy, a medence szélén könyökölve áradt belőle az a motiváló erő, amit azóta egyre több emberben meglátok nyomokban.


És tudjátok, bármit megtennék azért, hogy ezt egyszer neki is leírhassam vagy elmondhassam. Mert szerintem, kevés szebb dolog van annál az életben, mint ha az ember motiválhat valakit. Még ha az a motivált valaki csak egyszerű, vidéki, 17 éves lányka csupán. De hogy mit is mondanék neki? Elvégre ezt a regényt, ezt a kesze-kusza, csapongó és néhol értelmetlen gondolatmenetet ki tudja követni?

Elmondanám neki, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy harcol az álmaiért, hogy nem adta fel a nehézségekkor, mert biztosan voltak. Hogy hisz magában, és ezáltal mi is tudunk hinni benne. És talán még annyit, hogy fantasztikus ember, legalábbis én annak látom, így 17 évesen, csacskán és butuskán. Talán elmesélném még, hogy a döntő és az ezüstérmek átadása óta - épp csak 5 napja - mennyit változtam én magam, neki, nekik köszönhetően. És hogy nem én vagyok az egyetlen, aki felnéz rá és az összes csapattársára. Fiatalok százainak nyújtanak támaszt, példát, adnak hitet!
És erre van szükségünk nekünk, felcseperedő generációknak! Ilyen példákra. Erős, tiszteletreméltó emberekre. És még egyszer megköszönném. 


Aztán csak reménykednék benne, hogy a kis hablatyom mosolyt csal az arcára egy pillanatra. Mert ha mosolyt csalsz valaki arcára egy szürke hétköznapon, akkor tettél érte valamit. És ha már ő tett értem, értünk annyi mindent, mi is tehetünk érte. És még annyi mindenki másért tehetnénk.

Bárcsak olvasná egyszer. Hogy tudná, azon az estén mindenki nyert, egytől-egyig. Még az is, aki nem tud róla. 

* * *

Tudom, vagyis sejtem, fura ez a kis belső monológhoz hasonlatos dolog sokatoknak. Nekem is. De nehéz dolgokon megyek most keresztül, és azt akartam, hogy lássátok, mindig van miből erőt meríteni.

Szeretlek titeket, mosolyogjatok Ti is! Millió puszi!

Cím nélkül

Segítenél. De nem tudsz. És ez a legrosszabb.

Attila 10 éve osztálytársam, és 10 év az nagy idő, akárhogy is nézzük. Sose voltunk úgy igazán jóban, de 10 év az akkor is 10 év. Látod, ha baj van. És én láttam.

Tudjátok, Attila az a fajta fiú, aki mindig mogorva, keveset nevet, keveset tudsz az érzéseiről, és fogalmad sincs mi van benne, legbelül. De nem aggódsz miatta. Biztos pont. Szinte mindig elsőnek érkezik a terembe, egyenes háttal, éles tekintettel pásztázza a falat, fen tudja mire gondol éppen, ha befutsz, az orra alatt elmormol valami köszönésfélét. Nem zavar, tudod, ő ilyen.

Aztán az egyik reggel bemész, most is ott van, a folyosón ácsorog. Görnyedt gerinccel, arcát takarva támasztja a falat, még csak nem is köszön. Mintha nem is ő volna. Ösztönösen odamennél,  érdeklődnél mi a baj, vagy épp megölelnéd. És mégsem szólsz semmit. Mert nem tudod, mi van benne, legbelül. Tudod, érzed, hogy valami baj van. De nem teszel semmit. Csak nézed szótlanul, végig, amíg mindenki beszivárog. Keveseknek tűnik fel a baj. Elvégre 10 év az ilyenkor is 10 év.

Ez volt a pillanat, amikor rájöttem: az idő a legnagyobb mágus. Nem a szavakban, még csak nem is a tettekben van a legnagyobb erő. Mi is csak sodródunk vele, nincs fölötte irányításunk, benne élünk. Sokféleképp nevezik: Sorsnak, Istennek, Mindenhatónak és ahány ember, annyiféleképp. De ennél, úgy hiszem, sokkal közelebb van. Az idő az. A ma, a tegnap, a holnap. Múlt, jelen és jövő. Sosincs vége. Mint a lelked - végtelen.

És 10 év - mondjon bárki bármit - már egész sok belőle. Arra épp elég, hogy kifejlődjön egy kapcsol lélek és lélek között. Semmi vonzalom vagy kötődés. Csak egy laza, de oldhatatlan kapocs. Ez, az idő kovácsolta kapocs pedig a legtisztább mind közül. Nincs érdek, nincs viszony, nincs tett, se szó, nincs hazugság.

És ebben rejlik a dolog neheze is. Ha valakivel ilyesfajta kapocs köt össze, ahhoz nem mehetsz oda, nem teheted a vállára a kezed és nem ígérheted: minden rendben lesz. És nem azért, mert nem ismered a kedvenc színét, vagy mert nem tudod a telefonszámát. Hanem mert nincsenek se szavak, se hazugságok. Nem teszel semmit, nem is tehetsz. Bízhatsz benne, hogy megoldja, újra a régi lesz. És valahol mélyen remélheted, hogy érzi, hogy Te figyelsz rá. 

Mire hazaértem azon a bizonyos napon, apa beszélt Attila édesapjával. Elpusztult a kutyusuk. A kutyusuk, aki mindig olyan dühösen megugatott, ha arra jártam, aki egy hatalmas maci bundájával is versenybe szállhatott volna. A kutyus, akit Attila annyira, de annyira szeretett. Szeretnének majd újat.
Ilyenkor te csak fogod magad, leülsz a géped elé, és eladó kiskutyusokat nézegetsz. Miért? Fogalmad sincs, de muszáj. Talán azért, hogy elmúljon a lelkedből az a meghatározhatatlan eredetű csomó. Vagy talán őszintén segítenél.

De azt nem lehet. Attól az emberek félnek. És azoktól is, akik segíteni akarnak. Sokan még a legközelebbi szerettük segítségét is vonakodnak elfogadni. Ez pedig, ez a görcsös félelem,és bizalmatlanság egy borzalmas folyamatot szültek. Az emberek mára már elfelejtették, hogyan kell őszintén, számító érdek nélkül közelíteni embertársuk felé. Ezáltal azonban olyan érzések megtapasztalását szalasztják el, amik pótolhatatlanok. És leírhatatlanok. Sajnos. De megpróbálom valamelyest átadni nektek.

Szoktam segíteni. Nem szándékosan, ösztönösen jön - ami néha hatalmas átok, de erről majd később -, ha meglátom, hogy valakinek valami gondja van. A nagymamám makacs asszony, talán még nálam is sokkal makacsabb. Nincs az az isten, hogy ő valakitől segítséget kérjen. Pedig súlyos ízületi gyulladása van, minden porcikája fáj. Én pedig ott vagyok, minden egyes délután. Ha nincs dolog: beszélgetünk. És nála jobban talán csak én élvezem azokat a nagy beszélgetéseket. Ha kell, borsót fejtek, porszívózok, begyújtok, elviszem a kutyust az állatorvoshoz. Mit kérek cserébe? Semmit.

És mit kapok? A Mami lelkét. Úgy az egészet, kicsiben. De higgyétek el, ez ismeretlenekkel is működik! Ha segítesz egy néninek átkelni az utcán, otthagyod a húszast a bevásárlókocsiban. A legapróbb dolgok is csodákra képesek!

Csak sajnos ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni. Ahogy azt is, hogy nem vagyunk egyedül. Mindig van kihez fordulni. Még akkor is, ha nem tudod. Mindig lesznek, akik figyelnek Rád. Lelkek vagyunk, a lelkünk az, ami tényleg számít. És ha fizikálisan nincs is mellettünk senki, a lelkünket akkor is őrzi valaki. Mindig. Ez az idő varázsa. Hogy sosem múlik. Elröpül feletted, változik, de el nem fogy. Épp, mint a lelked. Ne félj hát adni belőle másoknak, ne félj másokra bízni magad egy picit. Engedd el a görcseidet, hagyd, hogy, aki akarja, majd ráakadjon.

Sosem vagy egyedül! És ez marha jó. 

Emlékbe

Gábor bácsi. Mindig, mindenki így emlegette. Magas sudár termete, évek óta változatlan kopaszsága és jól fésült szakálla jut elsőre az emberek eszébe róla. De aki egy kicsit is ismerte, tudja, hogy a Gábor bácsi-féle csoda nem itt keresendő. De kis volt valójában a mi Gábor bácsink? Zeneiskola igazgató, zenetanár, szerető férj és családapa. Példa és kisvárosunk egyik Angyala.  Ha kellett zenét, ha kellett zenészt teremtett egyik percről a másikra. S ki most a mi Gábor bácsink? Űr, hiány, csend, emlék és Angyal. Szóljon hát neki ez a pár sor most.

" Minden egyes szerdán ugyanabban az időben értem a zeneiskolához. Mindig ugyanakkor, mindig egy kicsit korán. A vasajtó most is fáradtan nyikordult meg, ahogy kinyitottam és a bejárati ajtó sem, pedig azt pár éve cserélték ki. Ugyanabba a fotelba ültem le, mint mindig, s vártam a zongoratanárnőm érkezésére. Mindig máshogyan ütöm el az időt ilyenkor. Hol egy matekpéldával, hol egy kis zenehallgatással, hol egy kis maradék tízórait rágcsálok el. Ma épp egy fél túrósbatyu vigasztalgat csendes magányomban. Az órán észrevétlenül kúsztak el a mutatók fél kettőig, hát begyűrtem az utolsó harapást - a legtúrósabb részt - a számba és előhalásztam a zongorakottáimat. Gyomromba beköltözött az oly ismerős, kicsit sem kellemes érzés: Már megint nem gyakoroltál eleget, te lány! De a zongoratanárom sehol. Fél óra elteltével még mindig ugyanott gubbasztottam, épp csak annyi különbséggel, hogy lassan hazafelé kellett volna indulnom. Lázasan tördeltem az ujjaim, ötletem sem volt, mitévő legyek. Talán baleset érte, vagy valami más baj lehet? A gyomromban az idegesség percek alatt idegességgé és félelemé alakult. De miért? Ki nem állhatom a vén szipirtyót... Elmenjek vagy várjak még? Kérdések sora árasztottael agyam minden kis zeg-zugát. De akkor, a jobb oldali folyosón nyikordult egy ajtó, majd susogó léptek közeledtek felém. Gábor bácsi ismerős alakja tűnt fel végül előttem.

- Biztos csak elidőzött valahol Ibi néni, mindjárt itt lesz, csak türelem - mondta, majd szemében azzal a jól ismert huncut nyugodtsággal vissza is sietett irodája magányába. Belőlem pedig mintha minden félelem elröppent volna, tudtam, egy ilyen emberrel a közelben bajom nem lehet, történjék bármi. 

10 perc múlva tanárnőm is befutott, s én  még elegendő gyakorlás hiányában is egész jól, és igazán magabiztosan játszottam az órán. "

Ezt tudta hát a mi Gábor bácsink. Biztonságot adott kicsinek, nagynak. S ehhez még csak zeneiskolásnak sem kellett lenni az embernek. Nélküle csendesek voltak a város rendezvényei, ő volt a zene. Ő tudta jól, a zene milyen fontos, hisz soha nemet nem mondott egy felkérésre. Épp csak megcsóválta a fejét,és mélyebbre szívta a cigarettafüstöt. De tudott ő minden mást is. Hogy mikor melyik diáknak hol kell lennie, s legfőképp azt, hogy mikor mit kell mondani. Nem beszélt sokat, de ha megszólalt jókor és jót mondott mindig. Lelkekhez beszélt Ő, nem csak testekhez. Tudta vajon azt is mennyire szeretjük, bármilyen kevésszer is mondtuk neki? Legalábbis én. 

Nem is ismertem igazán, csak néha váltottunk pár szót az aktuális tanulmányaimról a zeneiskola csöndes folyosóján. Mégis fáj. Nem akartam közhelyekből építkezni, de mégis az lesz a vége. Jó ember volt, s lett volna dolga még minálunk. Nem vagyunk még kész a csöndre. 

Mire ide eljutottam, eleredt az eső is, pedig egész nap olyan szép idő volt. Talán a Jóisten és az ég is a mi Gábor bácsinak is siratja. 

Nyugodjon hát békében Gábor bácsi. Soha nem felejtjük. Közhely. 

A toleranciáról

Volt egy tervem. Írni akartam Nektek egy lélekmelengető bejegyzést ebben az egyre elszomorodóbb időben. Aztán jött az élet és közbeszólt. Meg Conchita Wurst. És ezért most hozok nektek egy filozofálós, megbotránkozós szöveget. Szóval, készüljetek fel, szükség lesz az eszetekre és a lelketekre egy és ugyanazon időben. Na, hol is tartottam? Ja igen, Conchita. Még a névbe is beleborsódzik a hátam - ha nem tudnátok a hölgy/úr (?) az idei Euróvíziós Dalfesztivál nyertese. Nem az zavar, hogy nő. Vagy férfi. Még az se, hogy szakálla van. Csupán attól a tömeghisztériától forog a gyomrom, amit köré varázsoltak, gyakorlatilag a győzelme utáni 1 óra alatt.

Mióta megnyerte - a hangi adottságait nem firtatom, sőt, le a kalappal előtte - láttam képeket szakállas Szűz Máriáról, és szakállas, mosolygó Disney-hercegnőkről. És ez valljuk be, már több a sok(k)nál. Főleg az előbbi. Ne értsetek félre, nekem az égegyadta világon semmi bajom a transzszexuálisokkal. Meglehetősen toleráns embernek tartom magam, és hiszem, hogy a nem identitásunk velünkszületett dolog, nincs beleszólásunk. Épp ezért van az, hogy a nem identitászavarban szenvedők nagy elég nagy százaléka már tizenévesként az öngyilkosságot látja egyetlen megoldásnak. Aztán ott vannak azok, akik pszichológushoz járnak, megküzdenek saját magukkal, elfogadják, hogy a családjuk kitagadja őket és el kell kezdenünk felépíteniük egy teljesen új életet, de akkor végre már saját maguknak. Hősök, attól függetlenül hogy kihez vonzódnak - és ezt őszintén mondom.

Aztán jön valaki. Direkt nem nemesítem, mert még magam is bajban lennék vele. Jön valaki, aki férfinek születik, de nőnek érzi magát, valahol belül. Rendben. Hol a csoda, hol a botrány? Ott, hogy szakállas. Most akkor döntsük el, hogy nők vagy férfiak szeretnénk lenni. Jó persze, akár mindkettő is mehet egyszerre, feltéve, ha az ember csiga. De ő nem az. Egy énekes, egy nem is rossz énekes.
De ezzel a szakáll témával gyakorlatilag az összes transzszexuálison átgázolt. És ezzel maga mellé állított egy kontinenst. Mert váltig állítom, és még el sem szégyellem magam, hogy nem pusztán a zenei tehetsége miatt vitte el ő az első díjjal járó dicsőséget. 

Ez egy jól megfontolt és megalapozott gondolat volt a szomszédos ország részéről. Nincs is jobb kampány egy egyre érzéketlenebb, aljas és diszkriminatív világban, mint egy egész kontinenst érintő - és a földrészen túl is sugárzott - látszólag egyszerű és sallangmentes dalversenyen elindítani egy szakállas nőként elhíresült énekest. Itt az idő, hogy minden ország kénye-kedve szerint megmutassa, hogy nálunk a hiedelmekkel ellentétben milyen nagyon toleráns és empatikus emberek élnek. És lássatok csodát, működött a dolog. Bezsebelték a legmagasabb pontszámokat többé-kevésbé mindenkitől.

És most, kilépve az általánosítások világába, és szűkítem a dolgot kishazánkra. 10 pontot adtunk a 12 adható pontból, ez a második legmagasabb, ezt így mellékesen megjegyezném. De hova tűnik ez a tolerancia, mikor a saját környezetünk kerül szóba? Egy szegényebb, esetleg roma osztálytárs, vagy csak szimplán valaki, aki más mint a nagyátlag. Velük mi a helyzet? Rájuk ki küld szavazatokat?

Mérhetetlenül boldog lennék, ha néhány ember levenné ennek az egész Conchita-hisztériának a pozitív vonatkozásait. Arra kiváló volt, hogy ráébresszen minket a tolerancia fontosságára. Semmi másra nem, minden más területen csak károkat okozott a dolog. De ha innentől, ennek a bejegyzésnek a megírásával és közzétételével akár csak egyetlen egy ember gondolkodását sikerült egy hangyányit megváltoztatnom, akkor én már repesek a boldogságtól. 

Arra kérlek hát mindannyiótokat, hogy fogadjátok el az embereket olyanoknak, amilyenek. Tudom, hogy a csapból is ez folyik, de nem olyan egyszerű, amint azt hisszük. Mától mindenkit elfogadok is tisztelek. Kész, pont. Hát messze nem.

Az egész ott kezdődik, hogy magadat tanuld meg elfogadni. Kívül és belül is. Amíg nem vagy elégedett azzal, amit a tükörben látsz, addig senki mással nem tudsz elégedett lenni. Féltékeny leszel, irigy, akármennyire is jó ember vagy. És ismét szembe megyek az általánosításokkal - tudjátok, ilyen vagyok - és kijelentem, hogy a külsőd épp olyan fontos kell hogy legyen a saját szemedben, mint hogy belülről hogy nézel ki. Minden összefügg mindennel. Ha a külsőddel nem vagy elégedett, az egyenes út a kritizáláshoz. És elsősorban másokban keresed majd a hibát. "Ő miért vékonyabb, szebb és csinosabb?" - kérdezed majd magadtól, és olyan embereknek a társaságától fosztod meg magad ezzel a mentalitással, akik egyébként csodálatos emberek, és épp olyanok, mint Te. Ez pedig az erkölcsi normáidat, az érzés- és gondolkodásvilágodat fogja gyökeresen megváltoztatni. Olyanná leszel, akiket régen Te magad is kritikával illettél.
Állj hát a tükör elé, és vázolt fel mi az, amit nem tudsz elfogadni magadon. És készíts tervet. Vágasd le a hajad, sportolj vagy válts stílust. Legyen előtted egy határozott kép arról, milyen akarsz lenni x éven belül. 

Ha ezzel megvagy, nekieshetsz a második lépésnek. Hogy megtanulj másokat is elfogadni. Egy egyszerű példával szeretném ezen állításom fontosságát alátámasztani. Bolt egy nagyon jó barátom az osztályban. Gyakorlatilag 2 év volt az az idő, ami alatt mindig és mindent megbeszéltünk, és olyan kapcsolat alakult ki köztünk, amit eltéphetetlennek tartottunk mindketten. Aztán egy nyár alatt a feje tetejére állt minden, és ősszel, az első tanítási napon egymáshoz se szóltunk. 1 hónap leforgása alatt sikerült több ízben megaláznia az illetőnek és ötször-hatszor átsétálnia a lelkemen. Mindezt azért, mert egy nyár alatt alapjaiban változott meg a gondolkodásmódunk és az életünk. 
Aztán most, hosszú hónapok elteltével egy furcsa véletlen együttműködésre késztetett minket. Tesiórán, a tanárnőknek hála ugyanis egy párt alkottunk a bemelegítés során. Nem mondom, először beleremegett a gyomrom is. Tartottam én mindentől. Attól, hogy majd fejbedob a kézilabdával, vagy épp csak megaláz nyilvánosan. Aztán mély levegőt vettem és elkezdtem bízni benne. Az agyammal és a lelkemmel elfogadtam, hogy mi már többé soha nem leszünk barátok vagy hasonló. Elengedtem az alatt az egy pillanat alatt minden korábbi fájdalmamat és sérelmemet, és előhívtam az agyamból azt az embert, akire az életemet is rábíztam volna. És ennek az elengedésnek, hitnek és elfogadásnak mágikus ereje van. Még csak rá sem kellett néznem, tudtam mikor fogja odapasszolni a labdát.

Elfogadtam, hogy többé már nem olyan, mint régen. Más. Más, mint én. Ezt tanácsolom nektek is. Engedjétek el, ami fáj. Nem ti tehettek róla! Melegítsétek fel a lelketek egészét elfogadással! Ez a legmelegebb és legfinomabb tűz, amit gyújthattok magatokban!
Higgyétek el, több embert fogtok így magatokhoz vonzani, mint bármilyen más, hamis praktikát használva!
A kicsit koszos, olcsóbb ruhákat hordó osztálytársad, a hajléktalan, a tolvaj, a csaló, a hazug, a zenész, a táncos, a bankár, a közmunkás és a bolti eladó. Mind ugyanazért vagytok a Földön: egymásért. 

Állomások

Milyen hosszú az út addig, míg egy barátból újra csak ismerős lesz? És amúgy is, hol a határ a kettő között? Túl sok a kérdés már megint, a francba is. És miért ilyen egyszerű? Mert az. Hatalmas kamu, hogy az élet bonyolult - igen, ezt így 16 év élettapasztalattal -, mert nem az. Hatalmas átjáróház az egész életünk, az emberek csak vonatok benne. Mi pedig saját életünk magányos és esetlen kisgyermekei vagyunk, akik az összeset lekésik. 

Én legalábbis. Ha netán sikerül felszállnom, két megálló után lerugdos az ellenőr, mert kiderül rossz vonalra vettem jegyet. Jönnek-mennek, emberek-vonatok, egy és ugyanaz mindkettő. Némelyik vonatba még több érzelem is szorul, mint néhány emberbe. Igen, ma is feltűnően szeretem az embereket. Pedig még mindig boldogság van meg ilyesmi. Csak egyedül. De kibaszottul egyedül. Bocs.
De hogy a fenébe ne lennék ideges? Sorra veszítem el a barátaimat, vagy valami ilyesmi. És hogy miért? Azért mert más vagyok. Nem, nyugi, nem vagyok se szakállas nő és három lábam sincs. Szimplán csak nem vagyok olyan, mint a nagy átlag és mindez idáig azt hittem, hogy a legtöbben erre büszkék. Aztán jött a jólmegérdemelt pofára esés. De térjünk ki egy kicsit rám és hogy miben is vagyok más. Írok. Megszállottan és egyre többet. Verset, prózát, gyakorlatilag mindent, amit el tudtok képzelni. Ez tesz boldoggá. Meg olyan dolgok, amik másokat egyáltalán. Mint például józanul és alkohol nélkül megélni minden egyes hétvégét. És igen, ezáltal mélységesen elítélem társadalmunknak azon részét, amelyik a hétvégi - előrebocsaszóhasználatért - bebaszásokban látja boldogságának fő forrását. Mert hogy ilyen emberekkel vagyok körülvéve. Hogy élesebb és tisztább képet kapjon mindenki: minden egyes hétfő délelőttöm az iskolában azzal telik, hogy azt hallgatom, hogy ki, hol és mennyire volt részeg. Tartsatok maradinak, de én ezt megvetem. Menjen, bulizzon. Áldásom rá. Érezze jól magát. Csak aztán ne a barátnői sztorijából kelljen megtudni mit is csinált. És attól tartok, ekkor az egész már nem az önmagunk jólérzéséről szól. Sokkal inkább egy elkeseredett, tudatalatti segélykiáltás ez, mintsem öröm és boldogság átható érzése. Mert aki csak alkoholtól begőzölt aggyal és tompult érzékekkel tud boldog lenni, azzal valami nincs rendben. 
A nagy probléma csak az, hogy a tudatalatti, még be nem ismert problémákat épp úgy nem oldja meg az ivászat, mint a már felszínre tört dolgokat. Sőt, még mélyebbre lök. Bár nem hinném, hogy ezzel bárkinek újat tudok mondani, mert már a csapból is ez folyik. Erről mindenki beszél, arról azonban, hogy mi van ezután, arról senki. Iszik, bulizik, jól van, mindenki őt akarja. Bárcsak Te is olyan lehetnél. Iszol, bulizol, jól vagy, mindenki téged akar. Aztán hazamész. Üres fejjel ülsz az ágyadon és hallgatod a társaid meséjét arról mit csináltál tegnap. Fáj a fejed, ég a gyomrod, forog veled a világ. Nincs semmid a tegnapból. És újra odalent vagy, megint darabokban, csak most még kisebbekben. De nem baj, a hétvégi buli gondolata életben tart. Hetek telnek el fölötted így, és hónapok. 

Ül melletted valaki. Mintha ismernéd még régről. Minden idegszálát megfeszítve dolgozik azon, hogy ne ess szét teljesen és közben a szíve szakad bele. Te pedig semmit nem értesz. Te tök jól vagy és, ami bajod van is, azt ő úgysem értheti. Ő nem volt ott veled, ő nem látott úgy és ő amúgy sem tud semmit. Ne vájkáljon már a Te életben azért, mert az övé tökéletes. Találjon jobb szórakozást. Ismerős?
Pedig egyszer a barátod volt. És semmi sem tökéletes körülötte. Hogy honnan tudom? Megéltem és megélem. Olyan emberekért teszek erőfeszítéséket, akiktől semmit nem kapok vissza, pedig rám férne. Mert néha nincs mibe kapaszkodnom. Beteg vagyok. Be kell ismernem és ti úgysem fogtok erről csámcsogni, mert okosak vagytok és amúgy sem tudjátok ki vagyok pontosan. Hogy mi a problémám? Hónapok óta nem alszom. Képtelen vagyok rendesen enni és minden létező fertőző és vírusos betegséget összeszedek. Pedig régen borzasztóan erős immunrendszerem volt. Most álmatlanul forgolódom és önmagam árnyéka vagyok. Hogy hogyan? Saját magamat tettem tönkre. Másokra figyeltem, másokkal törődtem és elhanyagoltam saját magam. Sok ilyen embert ismerek, de némelyikükkel nincs ekkora gáz. Mert rájuk figyel valaki, valaki szemmel tartja őket. Ja, hogy ez a szüleim feladata lenne, mondjátok ti?! Hát persze, a nap 24 órájában ügyelniük kéne a 16 és fél éves lányukra nem? Nem. Okkal vannak barátaink. Azért, hogy figyeljünk egymásra, azért vagyunk. Azért lennénk és én nap, mint nap ezért vagyok még mindig.

De hol vannak azok, akik rám figyelnek? Valaki sokkal fontosabb leköti őket. És hol vagyok én? Figyelem őket, miközben ők figyelnek valaki másra. Egyenes út a széteséshez. De nem, nem hullhatsz darabokra, még csak ketté sem hasadhatsz. Neked maradt a háttér meg a belül szenvedés. Csendesen teszem tönkre saját magam. És mindezt azért, hogy másokat boldognak lássak. Mert engem ez tesz boldoggá. De akkor hol a hiba? - kérdezhetitek jogosan. Elvégre látom őket boldognak, akkor meg mi a francért nem vagyok boldog? És tényleg, miért nem vagyok?

Tudjátok nehéz egyedül boldognak lenni. Nem adhatsz belőle senkinek, és személy szeriné én ebbe bele fogok előbb vagy utóbb bolondulni. Hacsak már meg nem történt. Lassan kezdem tisztán látni saját magamat is. Én vagyok az a vonat, amelyikre mindenki felszáll és a terheléstől egy idő után megszakadva lerobban. És senki nem jön segíteni.
Hacsak... És itt jön képbe egy másik imádott dolga az életemnek. Régebben már említettem, hogy önkénteskedek, ahogy azt is, hogy mindezt egy oviban teszem. Már akkoriban is sokat adott, de a hetekben átéltekhez képest az semmi volt. Az egész úgy kezdődött és azért volt zseniális, mert az egyik legjobb barátnőmmel tölthettem együtt ezt az időt. Mára azonban nagyot fordult a helyzet. Ő ugyanis már nincs ott, csak testben. Tudom, mindenkinek vannak nehéz időszakai. De attól még igazán, én is igényt tarthatnék a lelkére 3 órára a 168-ból. Vagy legalább 2 és félre. De változnak a dolgok, ez így van rendjén. És ott van nekem egy egészen más típusú csoda. A szeretet, ami a gyerkőcökből és az óvónőkből árad. Az érzés, hogy tartozok valahova abban a rövidke időben és azon túl is, hogy feladatom van, hogy számítok valamit. Az ölelések, a mosolyok, egyszerűen az egész hely légköre.
És ezt a szeretet, ezt a csodát viszem magammal és tanulom használni. Mosolygok másokra és megbocsájtok. Mindenkinek jár egy első vagy egy új esély. És szép lassan megindul az a vonat. Mert leugrálnak róla, mert nem olyan fullextrás, mint a többi. De maradnak páran. Beszélgetnek, nevetnek, boldogok, ÉLNEK. Ezt teszem én is. Igaz, hogy betegen és sokkal gyengébben, mint régen, de élek. Nem pedig túlélek. És hiszem, hogy ez a szeretet majd bevonzza azokat, akik figyelnek majd rám magam helyett.

Vonatom hosszú útjának egyik fontos kereszteződésébe zötyögött be lassan, mialatt megírtam ezt a kicsit sem hosszú bejegyzést. Elértem a barátság és köszönőviszony hajszálvékony határát. De egész másmilyen mint képzeltem. Semmi szögesdrót, sehol egy fegyveres őr vagy habzó szájú, vicsorgó kutya, de még csak sötét, vagy hideg sincs. Süt a nap és csicseregnek a madarak, és rózsaszín virággal van teli minden. Átlépem. Lassan, felidézve minden szépet és jót, és nem fáj, nem éget és nem hasít belém sehol. Elengedem a barátoknak mondott emberek kezét, ezután csak csendben figyelem őket. Egyedül repülök tovább, de jó tudni, hogy visszajöhetek és nem kell eltépnem minden köteléket. Boldog vagyok, csak még nem tudok róla. De majd.